MAGYAR UMBRIA 1944. július- 1946. december
Magyar katolikus autonómia. Egyházjogi szempontból. — Fr. Füzes Zalán VI. é. t
az egyházjogi akadályok. Hiába hangoztatták a magyarok sérelmes helyzetüket, az egyház nagy előnyeit, amik az autonómiából fakadnak, Róma állandóan megmaradt a lakonikus „non possumus" elvénél. Vizsgáljuk meg, mik voltak ennek az okai. A legelső akadály mindjárt a közjogi alap, ahogyan a magyar közvélemény 1919-ig meg akarta a kérdést oldani. Már többször láttuk, hogy efc a megoldás mennyire ellenkezik az egyház isteni alkotmányával, mely szerint az állam csak tudomásul veheti, de sohasem adhatja az önkormányzatot. így nem csoda, ha Róma apriori állandó bizalmatlansággal szemlélte az egész mozgalmat. Még több alapot adott erre a tervezett önkormányzat területe. Emlékszünk még: hit és erkölcs dolgában soha semmi körülmények között világiaknak beleszólást nem engedhet meg az egyház. Mégis Magyarországon az 1870-es szer\ rező kongresszuson hangzott el az a nézet, hogy „a Rómában tartott konzílium a régi vallást megváltoztatta, melynek tagja a magyar egyház nem lehet. Az egyház alapítványa nem lehet olyan hité, amely a múlt évben keletkezeit." (Radovics i. m. 86.). A másik terület, ahol az egyház világiak belszólását el nem tűrheti, az egyházfegyelem és egyházkormányzat köre. Hogy ezt az elvet úgyszólván állandóan és tervszerűen sértegették, azt láthattuk az erdélyi Státus példájából, mely 1640—1932-ig a püspöki székre való jelölés jogát követelte magának és gyakorolta is. Továbbá ugyanezt követelik Magyarországon is mindegyik autonómiai tervezetben. Betetőzte az egészet az 1919-es Katolikus Tanács, amely a papi nőtlenség ellen is állást foglalt. Nem csoda tehát, ha XIII. Leó 1897 okt. 1-én tiltakozik a tervezett új püspök jelölési rend ellen. (Lepold i. m. 15.). Abból, hogy de facto megvolt ez a jelölési rendszer régen is, nem következik semmi, mert az egyház csak eltűrte. A katolikusok pedig nem dolgozhatnak az egyház ellen, és nem kényszeríthetnek ki maguknak olyat, amit csak nagyobb rossz elkerülésért engedett meg. Ebben az értelemben válaszol 1870-ben, majd 1902-ben a tervezetekre. X. Pius pedig szóbelileg helytelenítette az egész mozgalmat. XV. Benedek pedig 1917-ben írta, hogy elvben nem helyeselheti az egész mozgalmat, míg az 1918ban kötelező kódex végleg eldönti az egész kérdést. Az 1450. canon tilalmazza az új kegyuraságok létesítését. (Lepold i. m. 17. kk.). S mikor az 1919-es Országos Katolikus Tanács újra tervezetbe vette, hogy a királyság megszűntével árván maradt főkegyúri jogokat tovább fogja gyakorolni az autonomia keretében, amennyiben a püspöki és főbb egyházi hivatalokra a Tanács nevez ki, 1919 márc, 12-én az Acta Apostalicae Sedisben tiltakozott ünnepélyesen XV. Benedek az egész tervezet ellen. (Lepold i. m. 19.). Ebbe a csoportba tartozik a másik helytelen elv is, mely szerint a világiak választják az egyháziakat is afc önkormányzati testületekbe. Erre írja XIII. Leó 1897-ben: „A püspöki hatalom iránti engedelmesség nem esik a szabad választás körébe, hanem szoros kötelesség, az egyház isteni alkotmányának legkiválóbb fundamentuma." „Az egyház képviselete az autonómiában is kizárólag a püspököket illeti meg." (Lepold i. m. 15.). A harmadik terület, ami még egyáltalán hátra van, az egyházi vagyon területe. Hogy tulajdonos csak a hierarchia lehet, már láttuk, s hogy világiak szintén résztvehetnek a kezelésben, természetesen csak a hierarchia engedélyével és megbízásából, szintén tudjuk. Mégis ezen a ponton sem hiányzik az egyházjogellenes magatartás. Az erdélyi Status saját tulajdonának tartja az egyházi vagyont s azt saját jogán kezeli is egészen 1932-ig. Magyarországon a
