Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

IX. A Franciskánusok atyai öröksége. Irta : P. Zadravecz István O. F. M

Bizonyos, hogy szent Ferencnek a kultusza, csodálata és szeretete, mely jellemzi korunkat, éppen szíve ez istenességének szól s nem más, mint elgyengült szívek erőkeresése, hányatott szívek horgonyvágya, szétmorzsolt, boldogtalan szívek orvos utáni jajkiáltása. * Szent Ferenc szívének értéke tehát a benne lakozó Isten volt. De istenes szívének a földi életbe belesugárzása — ami egyben értékmércéje a földi életet élő s példaadásra kötelezett szívnek — különösen e háromban nyilvánult: 1. szíve megtörhetlen békéjében, örömében, vidámságában; 2. szíve testvéri érzésében akár embertársával, akár állat- vagy növényvilággal szemben ; 3. szíve szent nyugtalanságában, mely arra ösztönözte, hogy apostolként mindenkit megnyerjen Krisztusnak. Szent Atyánk szívének e hármas megnyilatkozásáról könyvtárakat írtak össze a hivatottak. Én pedig akkor, midőn Ő hétszáz év multán újból testálja a szívét nekünk, e három érzésben látom birtokba, örökségbe vehetőnek e Szívet . . . Tehát : Legyetek vidámak! Legyetek barátságos lelkületűek ! Legyetek apostolok! s ezzel átvettétek franciskánusi örökségteket, szent Ferenc szívének testamentomát! I. Legyetek vidámak! Legyetek vidámak! Igen, legyetek vidámak »in hac lacrymarum valle«. Igen, igen itt, a síralom völgyében! Szent Ferenc példája. Talán nincs szent, aki annyit sírt volna életében, mint szent Ferenc. Szent Bonaventura írja, hogy a sok sírástól szinte elveszítette szemevilágát. Sírva, zokogva szaladta be Umbria völgyét, s mászta meg az Appenninek szikláit, s bárkivel találkozott, lábaihoz vetve magát, s csókolva azokat, kérlelte könnyek közt, hogy szeresse az Istent. Gyenge testű ember volt, sok és örökös betegségektől gyötörve. Az üldözések és szenvedések nem zárultak le a püspök előtt, amidőn ruháit odavetette atyja lábaihoz s Bernardone helyett az égben lakozót kezdte hívni egyetlen atyjának. Hisz tulajdonkép a sok szenvedés, a testi és lelki gyötrődés ásta meg aránylag nagyon korai sírját. Ne gondolja hát senki sem, hogy szent Ferenc az élet kegyence volt, aki virágillaton, s pajzánul játszó napsugáron járt, aki madárcsicsergéssel és lelkes énekkel táplálkozott . .. Szent Ferenc nagyon sokat szenvedő ember volt, aki ugyancsak megjárta a siralom völgyét! És mégis ! Aligha tapodta valaha szent a föld hátát, ki annyira boldog volt, s annyit mosolygott, mint szent Ferenc. E könnyes mosoly, e lázas boldogság a mi Atyánk