Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

IX. A Franciskánusok atyai öröksége. Irta : P. Zadravecz István O. F. M

aureolája! Minél többet hozott a szenvedésből valamelyik hajnal, annál bájosabban énekelt Ő alkonyatán. Minél súlyosabban nehezedett rá álmatlan éjszakáin a kór, annál könnyedébb szabadsággal szállt az Istenhez beteg testéből a lelke. Csodálatos, szinte pajzánságba tör az öröme akkor, midőn a bajok és szenvedéses aggodalmak közepette még a legnagyobb szentek is görcsösen átölelnék a keresztet, s fuldokló zokogással, kétségbeesetten könyörögnének az irgalom Istenéhez ... Ő két darab fát vesz elő, hegedül és énekel ... És e vidámság nem az adott alkalom hősi erőlködésének és diadalának pillanatnyi erény-mosolya, hanem, szabad így mondanom: a vidám kedély, szent Ferenc bájos életének soha meg nem tört gerince. Mosolygott az Isten szemébe! Szent Ferenc a szó legszigorúbb értelmében bűnbánó volt, és bűnbánatot hirdetett. Bűnbánó élete szigorával túlszárnyalta a sivatag legcsodásabb atyáit. És bár darócba öltözött, szigorúan böjtölt s minden anyagit megvetett, lelke nem érdesedett meg szőrcsuhája alatt; a böjt súlya alatt megtört gyenge teste és elrutított, borostás arca jóságos és vidám maradt. A ciliciumban vonzónak csak a poétikus szent Ferenc tudott lenni. Kedélyes volt a szigorú önsanyargatás pillanataiban: »eteti — így mondogatja — a szamár testvérkét«, vagyis: »sanyargatja és szolgaságba hajtja a testét«, ahogy szent Pál mondotta. Lényege csodálatos melegséggel és szeretettel volt eltelve Isten iránt. Maga a szeráfi doktor, szent Bonaventura, leteszi a tollat, midőn a szeretet leírása következnék és kijelenti, hogy »arról az égő zsarátnokról, mely eltöltötte a szent Atya szívét, ő képtelen méltón írni, mert az valóságos misztériuma az isteni szeretetnek.« (Leg. Major p. 92.) Az Isten elég sokat kívánt Assisi jókedvű, mulatós ifjától; nagy lemondások és csalódások osztályosává tette a Rendalapítót; elég korán küldte az agyongyötört testű férfiúhoz a halált, — s Ő mégis, a nagy áldozatok meghozása alatt nem nyög, nem vergődik, hanem mosolyog és énekel : Altissimo, omnipotente bon Signore tue son le laude, la gloria e l'onore et omne benedictione. . . . És midőn közeledik a halál, melynek puszta gondolatára meg szokott fagyni minden nóta, elhalványodik minden arc és ajak, s legjobbjai az életnek komoran magukba szállnak, — Ő ekkor kezd a leghangzatosabb énekbe, alig lehet bírni vele, akkora a nótás kedve. Nem csontkezű szörnyeteget lát benne, hanem pálmát nyújtó fehérruhás nővért, s így üdvözli: Laudato sii, mio Signore per suora nostra morte corporale da la quale nullo homo vivente puó scappare. Énekelve, mosolyogva leheli Isten kezébe a lelkét . . . Nagyon jól tudja az Egyház, miért díszítette fel őt »szeráfi« jelzővel.