Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XXV. Olasz ferences költők. Irta : Dr. Várady Imre

csodálatos, mint követésre méltó cselekedeteire ragadta el. Mivel azonban végül is úgy érezte, hogy lemondása nem teljes a szent engedelmesség gyakorlata nélkül és életének eddigi szabadossága ellenkezik Szent Ferenc tanításával, akit eszményeként tisztelt és akinek érdemeit szerette volna megközelíteni, felvétette magát a rendbe, de bár doktor volt s a tudományokban való jártasságáért valamikor köztiszteletben állott, méltatlannak tartotta magát az egyházi rendek elnyerésére és mindvégig csak laikus testvér maradt. A kolostorban durva munkával, böjttel és imádsággal töltötte idejét, amitől lelke csodálatosan megtisztult. Sokszor részesült mennyei látomások kegyében — meséli életrajza — s ezek megtanították rá, hogy Istent, mint legfőbb javunkat, önmagáért szeresse s ne a kárhozattól való félelemből vagy az örök élet jutalma reményében. Ha pedig tekintete Istenről ismét önmagára fordult, nyomorult lénye iránt olyan gyűlölet fogta el, hogy egyre a legsúlyosabb megpróbáltatásokkal kívánt bosszút állani magán. Mikor egyszer azt kérdezték tőle, milyen szenvedéseket tudna vállalni Krisztusért, így felelt: »Teljes öntudattal és szilárd elszánásból mondom hogy érette ebben az életben örömest viselnék el minden kimondható, vagy csak elgondolható földi gyötrelmet és sanyargattatást. De be sem érném ennyivel, hanem azt kívánnám, hogy halálom után az ördögök lelkemet a pokol legszörnyűbb helyére ragadják, ahol nemcsak magamért akarnék bűnhődni és mindazon lelkekért, akik a purgatóriumban vannak, vagy még oda fognak kerülni, hanem — ha lehetséges volna - a poklok ördögeiért is, akár az utolsó ítélet napjáig, vagy azon túl is, ameddig az isteni akarat rendelné. Mindezeken felül pedig nagy gyönyörűségemre szolgálna, ha mindazok, akikért vezekeltem, előttem jutnának a paradicsomba és amikor kegyelemből és utolsónak én is bebocsáttatást nyernék, azzal fogadnának, hogy nem tartoznak köszönettel azért, amit érettük szenvedtem.« Az isteni szeretet ilyen önkívületeiben sokszor felváltva sírt, dalolt és sóhajtozott, máskor pedig félelem és kímélet nélkül kelt ki még feljebbvalói ellen is, ha úgy látta, hogy nem járnak a helyes úton. így került szembe VIII. Bonifác pápával, aki vakmerő szókimondásáért kiközösítette és szennyes tömlöcbe vettette, ahonnan csak a pápa halála után szabadult ki. Bár itt éveken át láncraverve, kenyéren és vízen élt, sohasem zúgolódott sorsa ellen és nem kért más enyhítést, mint azt, hogy megbántott pásztora ismét visszavegye a »nyájba«, mert a kiközösítés minden testi szenvedésnél jobban megtörte. A pápa azonban könyörtelen maradt és Jacopone csak a szabadsággal együtt nyert feloldozást. De nem sokkal azután, hogy visszatérhetett a collazzonei kolostorba, véget is ért diadalmasan elviselt megpróbáltatásainak ideje. Lelke Isten kegyelméből tökéletes vígaszszal és békével telt el, nem sanyargatta többé magát és nem ismert immár más szenvedést, mint amit az okozott neki, hogy »a szeretetet nem szeretik az emberek«. Kísér tésektől soha többé meg nem zavarva, teljesen a szent szemlélődésnek élt és a szeretet édes mámorában égett szüntelen. Bár élete végén súlyos kórságba esett, a testvérek, akik utolsó órájában körülötte voltak, mégis azt hitték, hogy nem a betegség okozta halálát, hanem a szeretet szertelen elragadtatásában, melyet gyönge erői nem bírtak el, szakadt meg a szíve. Jacopone külső életének körülbelül ezt a képet adja legendás életrajza, melyet