Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XXIV. A harmadik rend történelmi méltatása. Irta: P. Unghváry Antal O. F. M

A harmadik rend történelmi méltatása írta: P. UNGHVÁRY ANTAL 0. F. M. a figyelembe vesszük, hogy Szent Ferenc szelleme még napjainkban is, hét évszázaddal a nagy Szent halála után, mily ellenállhatatlan erővel ragadja magával az embereket, elképzelhetjük, milyen nagy volt az ő szellemének hatása kortársaira, akik vele éltek, akik őt maguk között járva láthatták. Mert ne higyjük, hogy az a szellem, amelynek Szent Ferenc volt a hordozója és terjesztője, csupán a zárdákra szorítkozott. Mint az evangéliumi kovász, erjedésbe, forrongásba hozta ez a szellem a világiakat is, akikben az ő szeretetreméltó egyénisége és az evangéliumot megtestesítő és megvalósító szerény személye, valamint keresetlen szavainak isteni ihletettsége legyőzhetetlen vágyat ébresztettek az ő követésére. Kortársai tömegesen hagyták el a világot és beléptek Szent Ferenc fiai közé. Voltak azonban olyanok is, akiket fogva tartott ugyan az ő szelleme, de a házasélet — vagy más földi kötelék — megakadályozta őket abban, hogy elhagyhassák a világot. Ez utóbbiak azután elmentek Szent Ferenchez, akitől azt kérték, tenné lehetővé számukra az ő követését. Szent Ferenc nem akarta széjjelszaggatni az Istentől megszentelt társadalmi kötelékeket, de mert az őt követni akarókat sem akarta elveszíteni, foglalkozni kezdett a harmadik rend megalapításának gondolatával. Az első, akit Szent Ferenc a harmadik rendbe felvett, Luchesio poggibonzii kereskedő volt, akinek megtérését jörgensen így írja le: »Egy vándorlás alkalmával Firenze és Siena között, Poggibonzi városában, egy Luchesio nevű kereskedővel találkozott, akit — úgy látszik — már gyermekkorától fogva ismert. Ez a Luchesio kemény, pénzsóvár ember volt. E találkozás után hirtelen megváltoztatta életmódját. Bőkezű lett a szegényekkel szemben, szállást adott a vándoroknak, fölkereste az özvegyeket, árvákat és segített rajtuk. Ferenc, úgy látszik, nem volt közvetlen befolyással megtérésére, csupán életszabályt írt elő neki és feleségének, Bona-Donna asszonynak, egyúttal vezeklő ruhát is adván nékik. Luchesio ettől kezdve minden szabad idejét az irgalmasság testi cselekedeinek gyakorlására fordította. Betegeket ápolt a kórházakban, szamarát megrakta gyógyszerekkel és elment a pestises Maremmába, hogy a lázas betegeken segítsen. Ha otthon volt, kicsi kertjében dolgozott, amely még megmaradt neki, mert egyéb vagyonát elosztogatta. Ennek a kertnek a gyümölcséből éldegélt. Nemsokára Luchesiohoz csatlakozott Poggibonzi több hasonló gondolkozású férfia és rövidesen más olasz városokban is megalakult a vezeklők egy-egy kicsi köre. Ezeket a köröket IX. Gergely pápa Bűnbánók kollégiumának (poenitentium collegia) nevezte.«