Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)
II. XI. Pius pápa Őszentségének apostoli körlevele Assisi Szent Ferenc halálának hétszázadik évfordulója alkalmából. Fordította: Dr. Burka P. Kelemen O. F. M
eredménye leit, hogy Ferencnek roppant nagy, bár nem mindig kifogástalan csodálata fogott el igen sokakat az újabbak közül. Benne ugyanis egyesek a lélek érzéseit költői módon, veleszületett szellemi gyorsasággal kifejezni tudó embert látták, akinek énekében, mint az olasz nyelv legősibb mintájában gyönyörködik a képzett utókor is; mások meg a természet olyan rajongóját csodálják benne, akit nemcsak a lelketlen lények fönsége, a csillagok fényessége, Umbria hegyeinek-völgyeinek kies fekvése s az állatok szépsége kapott meg a legédesebben, hanem aki mint valami földi paradicsomba helyezett ártatlan Ádám az állatokkal, melyekkel mintha testvéries viszonyban lett volna, beszélgetve őket szófogadóvá tette. Ismét mások a hazaszeretetet magasztalják benne, hogy Itáliánkat, melyet születésének szerencsés helyével kitüntetve, minden más nemzeteknél inkább elhalmozott jótéteményeinek bőségével. Végül újra mások, mint olyat dicsőítik, aki minden emberhez a szeretetnek egészen különös kötelékével fűződik. Ezek mind igazak, de kisebb jelentőségűek és helyesen értelmezendők, mert ha valaki csak ezeket tekinti, avagy a saját puhaságának mentségére és véleményeinek, törekvéseinek alátámasztására elcsavarja, már eltorzította Ferenc igazi vonásait. Mert a hősi erények azon összességénél fogva, melyet érintettünk és megfontoltunk, életének szigora és a bűnbánat hirdetése, azon sokoldalú és a társadalom megjavítását célbavevő hathatós tevékenysége alapján az igazi Ferenc a keresztény nép előtt nemcsak úgy áll, mint akit csodálni, de úgyis, mint akit követni kell; ki a »nagy Király követe«-ként oda törekedett, hogy az embereket az evangéliumi életszentségre és a kereszt szeretetére tanítsa s legkevésbbé sem arra, hogy a virágok, madarak, bárányok, halak és nyulak kedvelőivé és rajongóivá tegye. S ha a teremtett lények iránt valami bensőségesebb vonzalommal látszott is ő viseltetni, »kis testvérkéinek és nővéreinek« szólítva őket, — amely vonzalom, ha túlzásba nem megy, egyáltalán nem tilos! — nem más ok, mint az Isten iránt való szeretet vezette ezen lények szeretetére, melyeknek vele együtt közös teremtő Atyjuk van, 1) s melyekben az Isten jóságát szemlélte, minthogy »e lényeken feltűnő kéznyomok őt a Szeretetthez vezetik s mindegyikből mintegy létrát csinál magának, melyen annak trónusához jut el«. 2) A többire vonatkozólag mi akadálya van annak, hogy az olaszok vele, mini olasszal dicsekedjenek, kit még az egyházi zsolozsma is »hazája fényének« mond? 3) Mi akadályozza a népet fölkaroló férfiakat abban, hogy Ferenc mindenkire, főképen pedig a szegényebbekre kiterjedő szeretetéről beszéljenek? Azonban óvakodjanak azok, akiket elragad a végtelen sovinizmus s akik e »katholikus férfiúval«, mint a nemzetünkhöz viszonyító lángoló szeretetnek bemutatójával és megbizonyítójával kérkednek. Se ne képzeljék őt tévelyeik előfutárjának és védőjének, mert ettől ő nagyon is távol állott. Egyébként mindazok, akik az Assisibelinek efajta halvány dicsőítésében kegyeletes érzülettel gyönyörködnek és a jubileumi ünnepségeket szeretettel előmozdítani törekszenek, a mi beszédünk s emez örvendetes esemény kapcsán, Krisztus e legnagyobb utánzójának igazi képét vajha pontosabban fölismernék és a jobb ajándékokra való törekvésükre vajha minél több sarkalásban részesülnének. S. Bonav., Leg. mai., c. 8. n. 6. — 2) Th. a Cel., Leg. II., n. 165. — 3) Brev. Fr. Minorum.
