Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)
II. XI. Pius pápa Őszentségének apostoli körlevele Assisi Szent Ferenc halálának hétszázadik évfordulója alkalmából. Fordította: Dr. Burka P. Kelemen O. F. M
a te szemeid előtt (Isten), csak éppen annyi ő és nem több — mondja az alázatos Szent Ferenc«. 1) Tényleg legfőbb gondja volt, hogy mindenek közt legkisebb és legutolsóként alázatosan viselkedjék. Ezért akart ő megtérése első pillanatától kezdve módfelett az emberek gúnyjára és nevetségére lenni s bár rendjének alapítója, atyja és törvényszerzője volt, övéi közül egy valakit mégis vezérévé és urává választott, hogy annak akaratától függjön; s mihelyt lehetett, testvérei semmiféle könyörgése és sírása sem akadályozta abban, hogy a rendfőnökséget le ne tegye »a szent alázatosság erényének gyakorlásaképen« és hogy »attól fogva alattvaló legyen haláláig, alázatosabb, mint bárki más«. 2) A bíborosoktól és a városok előkelőitől bőkezűen fölajánlott, fölöttébb pompás vendégségről lemondott és visszautasította azt. Az embereket igen nagyra becsülte és a tiszteletnek minden jelével elhalmozta, míg magát »a bűnösök közé sorozta, mint közülük valót«. S mivel önszemében a bűnösök legnagyobbjának látszott, azt szokta volt mondani, hogy ha az Isten azt az irgalmasságot, melyet irányában tanúsított, egy zsiványnyal éreztette volna, az tízszer tökéletesebb lenne, miért is csak az Istennek tulajdonítandó, akitől minden jó származik, ha valami tiszteletreméltó és jó akad benne. Ezokból a kiváltságokat és ajándékokat, melyek az emberek becsülését és dicséretét vonnák maguk után, minden módon eltitkolni iparkodott, elsősorban az Úr jézusnak csodálatosan testére nyomott sebhelyeit. Ha valamikor magánkörben vagy nyilvánosság előtt dicsérték, nemcsak megvetésre és gyalázatra méltónak gondolta és mondta magát, hanem szinte hihetetlen szomorúsággal, sóhajok és könnyek közt szorongott. Vagy nem ítélte-e önmagát annyira méltatlannak, hogy félt pappá lenni? Az alázatosságra, mint alapra akarta a kisebb testvérek rendjét támasztani és állítani. Csodás bölcseséggel telt intelmekben tanította ki övéit újra és újra, hogy miért ne dicsekedjenek semmi, még az erények és az égi malasztok felől se. Elsősorban figyelmeztette és alkalom adtán meg is pirongatta testvérei közül azokat, akiknek foglalkozása a hiú dicsőség és büszkeség veszedelmét jelentette, mint az isteni ige hirdetőit, az irodalomban és művészetekben kiváltképen jártasakat, a kolostorok és rendtartományok elöljáróit. Hosszadalmas volna ezt részletezni, de azt mégis szabadjon emlékezetbe idézni, hogy Ferenc, Krisztus példája és szavai alapján") övéi és rendje különös ismertetőjéül az alázatosságot hagyta, testvéreit ugyanis »kisebbeknek akarta neveztetni és a rend elöljáróit szolgáknak, hogy egyrészt az evangélium szavait használja, melynek megtartását ígérte, másrészt magából a névből tanulják meg tanítványai, hogy az alázatosság elsajátítására léptek az alázatos Krisztus iskolájába«. 4) A legteljesebb szegénységnek abból az értelmezéséből, mely lelkében megvolt, láttuk, hogy a szeráfi férfiú annyira kicsinek és alázatosnak mutatkozott, hogy mikor még a rend feje volt, egy valakinek — sőt, hogy többet mondjunk: majdnem mindenkinek — nyájas egyszerűséggel engedelmeskedett; mert aki magát meg nem tagadja s önakaratát le nem győzte, arról nem lehet azt mondani, hogy bármitől is megfosztotta magát, s az nem lehet alázatos sem. Ennélfogva akaratának szabadságát, a teremtő Istentől l) L. III. c. 50. — Th. a Cel., Leg. IL, n. 143. — 3) Mt., 20. 26—28.; Le. 22. 26. — 4) S. Bonav., Leg. maj., c. 6. n. 5.
