Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XIV. A klasszikus ferences theologia. Irta: Dr. Schütz Antal, piarista

jól körülhatárolva jelen meg Istenben is, nem csupán különböztető elménk számára, hanem attól függetlenül is. Az isteni tulajdonságok egymástól és az isteni valóságtól formaliter különböznek, elménk különböztető tevékenységétől független formalitásokként vannak meg Istenben. így az annyiszor lekritizált distinctio formális Scotusnál méltánylást érdemlő komoly kísérlet annak a kétségbevonhatatlan igazságnak szabatos kifejezésére, hogy az Isten nem minden önálló létet elnyelő őskaosz és őszagyvalék — sit venia verbo —, hanem teljes világosság és határozottság, minden egyedi és körülhatárolt létnek alkotója, tisztelője és tiszta ősforrása. 3. A Szentháromság-tan. — À Szentháromság tana a kinyilatkoztatott igazságok csomópontja; a Szentháromság theologiájában mutatja meg a theologiai rendszer teljes erejét, termékenységét és eredetiségét. A klasszikus ferences Szentháromság-tan is rávall alkotóinak egész szellemi irányára Régnonnal (akit részben kiegészít és helyenkint kiigazít Stohr) ezt általánosságban így lehet jellemezni: Mikor arról van szó, hogyan kell jellemezni a Szentháromság belső életét, nevezetesen azt a titokzatos örök folyamatot, mely az egy isteni valóságban három személyt állapít meg, a nyugati theologiában két típus, két jellegzetes irány alakul ki. Az egyik vonalon sorakoznak Augustinus, Anseimus, Lombardus, Thomas; a másikon Richardus a s. Victore, Gulielmus Antissidiorensis, Halensis, Bonaventura, Scotus. (Érdekes, hogy a ferencesek, egyébként Szent Ágoston hivei, itt elkanyarodnak tőle.) Szent Ágoston és követői a Szentháromság theologiai tárgyalásában az egy isteni valóságra szegzik tekintetüket, és a személyeket úgy fogják föl, mint ennek az egy valóságnak hármasan különböző párosan ellentétes birtoklását. A ferencesek ellenben olyanformán, mint valaha a görög atyák, Pseudo-Areopagita nyomán az első személyre összpontosítják figyelmüket és ezt tekintik a Szentháromság kútfejének. Szent Tamáséknál az ellentétes vonatkozások (relationes oppositae) fogalma az uralkodó eszme, mely a századoknak mindent átrostáló tanúsága szerint egyéb fogalmaknál alkalmasabb e legmélyebb valóságok észbeli tárgyalására és a nehézségeknek emberileg lehetséges megkerülésére, de egyben a legnehezebb spekulatív föladat elé is állítja a theologust, mellyel az emberi elme egyáltalán találkozik. Nagy theologiai szabatosságot biztosít, de egyúttal bizonyos elvontságot és egyhangúságot visz bele a szentháromsági tárgyalásba; lehet azt mondani, hogy a Szentháromság titkának sztatikai tárgyalását foglalja magában. A ferences tárgyalásmód több életet, mondjuk, bizonyos dinamikát és szemléletességet visz bele a tárgyalásba, amint ez kitűnik különösen Bonaventuránál, aki a három nagy ferences theologus közül a legkövetkezetesebb és leggazdagabb a szentháromsági theologia spekulatív kiépítésében és aszketikai-misztikai értékesítésében. Ö a jóságnak önközlő bőségéről szóló sokat emlegetett Ps. Dionysiusi elvét (bonum est difíusivum sui) összeköti a Ps. Aristotelesi »De causis« című műben fölállított érdekes metafizikai elvvel : Quanto aliquid prius est, tanto fecundius est et aliorum princípium, és az Atyának ebből a termékeny magaközlő elsőségéből mint kútfőből származtatja a Fiút és Szentlelket; nemcsak, hanem a teremtést is: »Éppen mert az Atya hozza elő a Fiút és a Fiúban és a Fiú által a Szentlelket, ezért az Atya a Fiú által a Szentlélekkel a teremtésnek is elve. Ha előbb elő nem hozná őket öröktől, nem tudna általuk létrehozni az időben.