Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XIV. A klasszikus ferences theologia. Irta: Dr. Schütz Antal, piarista

Bonaventura, a misztikái lendületű, sastekintetű nagy rendszerező kifejezetten is a Szentháromság tanát teszi meg theologiai eszmélése és imádsága középpontjának. Ennek az igazságnak a részletekben való kimutatása számára nem-szakolvasók előtt azonban mindig nagy akadékot vet a tárgy elvont jellege és rendkívüli nehézsége. A jellegzés itt többnyire rendkívül finom árnyalatokon fordul, melyeknek föltárása és méltánylása a skolasztikái metafizikában és theologiában való teljes jártasságot kiván. Itt tehát csak a jelentős alapgondolatoknak természetszerűen kissé leegyszerűsített és élesebben körvonalozott kidomborításáról lehet szó. 1. Isten megismerése. - A ferences hittudósoktól, mint vérbeli skolasztikusoktól természetesen távol áll tagadni a teremtményekből következtető közvetett Isten-ismerést. Sőt Bonaventura Itinerariumában fölséges lépcsőzetbe foglalja a teremtményeket az Istenhez igyekvő lélek számára. Scotus Szent Tamásnak kedvenc érvét (mely a változásból az ősváltozatlanra következtet) nem említi ugyan, de annál határozottabban és szinte megdöbbentő elvontságban és általánosságban fogalmazza meg a contingentiaérveket (in I d. 2, q. 1 2). Azonban ezzel nem érik be. Mint Szent Ágoston ismeretelméletének hivei a szellemi megismerés folyamatában és kiválóbb eredményeiben (a legáltalánosabb elvekben és eszmékben) közvetlenül is látják fölvillanni azt az ős világosságot, mely az igazságot az elme számára láthatóvá teszi ; és ez szerintük új utat nyit Isten létének megismerésére, mely különbözik a teremtmények szemléletén elinduló következtető Isten-bizonyítástól. T. i. az értelem legfelső régióiba Isten közvetlenenül beleragyogja önmagának, mint ősigazságnak hasonlóságát, úgy hogy mikor erre esik a szellem tekintete, vagyis mikor a legmagasabb igazságok birodalmában jár, nyomban meglátja benne ama hasonlóságnak, az ősigazság ama lenyomatának őseredetijét, Istent (Malens. Opera ed. Quar. I 436). Érthető tehát, ha Szent Anzelm ontologiai Isten-érve náluk általában (Middletown Rikárd kivételével) kegyelmet talál: Halensis, Bonaventura, Aquasparta, Pecham egyenest bizonyító erejűnek tartják, még Scotus is »átfestve« fölhasználhatónak tartja. Megjegyzést érdemel, hogy Scotus a szentágostoni ismeretelméletre támaszkodó, szinte közvetlen Isten-bizonyítást csak úgy tudja fönntartani, hogy a végtelennek valamilyen fogalmát már a bizonyítást megelőzőleg föltételezi. Ez szelídített kiadású innatizmus ; hasonlatos ahhoz, melyet a 19. századi tübingeni katholikus iskolában találunk (főként Kuhnnál és Schanznál). 2. Isten mivolta. — A theologus Isten-eszméjét természetesen az egyházi tanítás és a kinyilatkoztatás forrásai határozzák meg. Külön iskolás jellegét azonban megadja az a körülmény, hogy a Szentírásnak elénk tárt sok vonása közül melyiket teszi meg alapvetőnek, milyen összefüggést állapít meg az egyes mozzanatok között és milyen kapcsolatba hozza a theologia főtényeivel és kérdéseivel. Minthogy az ember Isten képére van alkotva, Isten jellemzésére a legmegfelelőbb mozzanatokat természetesen az ember bölcseleti elemzése fogja nyújtani. Innen vette Isten eszméjének legszínesebb vonásait már Szent Ágoston; innen veszik a ferences theologusok is. Eleve elvárható tehát, hogy följebb (6. §. III.) jellemzett nemes voluntarizmusuk fog tükröződni Isten-eszméjükön is.