Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XIV. A klasszikus ferences theologia. Irta: Dr. Schütz Antal, piarista

Láttuk, hogy lélektanuknak egyik alapvonása az akarati mozzanatnak előtérbe állítása és a tevékenységnek, mint legértékesebb létkategóriának ünneplése. Ezzel teljes összhangban a vezető ferences theologusok Isten mivoltát lényegesen egy tevékenységi, még pedig akarati mozzanatban látják. Szent Tamás Isten tanában a szín-lét, ipsum esse subsistens a vezérgondolat; érvelései, gondolatmenetei a természeti Isten-tanban, ebben a zseniális alkotásban, mely egymaga halhatatlanná tenné Summáját, mindig ebben a fogalomban csengenek ki. így egész hatalmas műve az Istenséget fölséges nyugalomban, mint változhatatlan létteljességet varázsolja az ámuló lélek elé. A ferences Istentanban Isten mint örök, fogyhatatlan tevékenység, mint kimeríthetetlen gazdag közlékenység jelen meg. Halensis (kire itt közvetlenül Szentviktori Rikárd és Auxerre-i Vilmos volt irányadó) és Bonaventura az önmagát közlő jóságot teszik meg Isten leglényegének, Scotus pedig teljes tudatossággal és következetességgel szuverén akaratnak minősíti őt. Az ő szemében Isten a leghatalmasabb és legtisztább, önmagát és minden rajta kívül állót teljesen átölelő akarás — nem az értelemtől és jóságtól, vagyis a logikától és ethikától elszabadult akarás. Ezt a túlzó akarati indeterminizmust Scotus Minges meggyőző kutatásai szerint nem tanította ; hanem igenis Scotus Szent Tamással ellentétben Istentől távol tart mindent, aminek természeti szükségszerűség jellege van, ami nem öntudatos és önakart tett. Isten önmagát is teljes szabadsággal akarja — libertate essentiali, mely természeténél fogva csak egyre irányulhat, szemben a választási szabadsággal (libertás contingentiae, mely szuverén tetszéssel választ a lehetséges teremtmények között; in I d. 10). Isten tehát itt nem az Aristoteles szellemében fölfogott változatlan ősváltoztató (most már értjük, mért kerüli Scotus a primus motor immobilisnek Szent Tamástól annyira kedvelt Isten-érvét), hanem inkább Platon szellemében őstett és őstevékenység. Ennek az alapvető fölfogásnak egy jellemző folyománya a ferenceseknek a lehetséges (és köztük tényleg létesült) véges dolgok örök isteni elgondolásáról vallott nézete. Szent Tamás szerint ez az örök eszmevilág, mely a teremtés ősképét tartalmazza, az isteni lényegnek tükrözése, helyesebben maga az isteni valóság, amennyiben a legkülönfélébb fokon és módon teremtés útján utánozható (imitabilitas essentiae divinae ad extra), tehát logikailag mintegy megelőzi az elgondoló isteni értelem tevékenységét. A ferencesek, különösen nagy határozottsággal Scotus, ellenben azt tanítják, hogy ez az eszmevilág az isteni elgondolásnak örök terméke, tehát Isten értelmi tevékenységének nem mintegy logikai föltétele, hanem következménye. Scotus empirizmusára jellemző, hogy az Istenségben azt a mozzanatot, melyet az elme legelsőben fog meg és melyből le tudja vezetni az abszolút valónak többi meghatározottságát, nem miként Szent Tamás a magánvaló létben, sem miként sokan későbbiek a magától-valóságban vagy az abszolút szellemiségben látja, hanem a végtelenségben. A theologiai alapkérdést e szerint már így fogalmazza: »Utrum in entibus sit aliquid actu existens infinitum?« (in I d. 2, q. 1). E szerint Isten az a tenger, melybe beletorkol minden lét és törekvés, mindaz, amit a széles látókörű és éles szemű kutató empirikus valóság- és értékként fölfödöz a világban. Azonban a fogyhatatlan létgazdagság nem merül el ebben a tengerben. Ami egyáltalán különálló lét és érték, az a maga teljes tartalmával és külön jellegével, tisztán és