Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XXIII. FEJEZET. Isten embere

meg, hogy egy világi egyént bízzanak meg a zárda anyagi ügyeinek gondozásával, aki kezeli mindazokat a javakat, melyekkel a jó lelkek a testvéreket megajándékozzák ; de ez az egyén nem mint a szerzet, hanem mint a mindenkori adakozók képviselője szerepel. így a kisebb testvérek elfogadhatnak nagyobb adományokat is, mellyel megélhetésüket biztosítják, anélkül, hogy a szent szabályt megsértenék és nekik, maguknak kellene anyagi dolgokkal foglalkozniok. A pápa elragadtatva hallgatta a bölcs megoldást . . . Igen, Antal atya szólt, a coimbriai tudós zárda büszkesége, Tomaso Gallo tanítványa, a rend első lectora . . . Olaszország és az egész katolikus világ legnagyobb szónoka. Antal atyát nem szédítette el a sok kitüntetés, mely Rómában érte. Lelke egy makulányit sem vesztett alázatosságából a pápai nagy kegy után sem. Könnyű szívvel hagyta ott az örök várost, hogy az ottani élénk életet a legnagyobb magánnyal cserélje fel. Mielőtt végleg visszavonult volna a páduai kolostorba, előbb még felkereste Sz. Ferenc Kálváriáját, az Alverna áldott hegyét. Az alvernai testvérek Sz. Ferenc barlangjában akartak neki szállást készíteni, de Antal atya nem tartotta magát méltónak erre és egy kis sziklarepedésben húzta meg magát. A lelki magány édes órái szálottak el fölötte ... A mennyei gyönyörűségek előízét érezte itt a magányban és lelkében tökéletesen egyesült a szerafi atyával. Őszre hajlott, már az idő, mikor Antal atya búcsút vett az alvernai testvérektől s mint egykor Sz. Ferenc, remegő ajkakkal küldött utolsó üdvözletet Alverna komor bércei leié . . . „Isten veled te, Isten