Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XXIII. FEJEZET. Isten embere

nek hegye, te szent hegy, te bőséges hegy, te bötermésû hegy. Hegy, melyen az Isten szíve lakozik. Isten veled Alvarno hegye! Az Atya Isten, a Fiú Isten, a Szentlélekisten áldjon meg. Maradj békében, mert többé az életben nem foglak látni téged." A páduaiak rajongó szeretetük ezerféle megnyilvánulásával fogadták kedves szentjüket. A püspökkel élükön, már a város kapujában várták, kérve őt, hogy legyen továbbra is szerető atyjuk, mint eddig volt. Antal atya jóságos mosollyal ígérte meg nekik, hogy mindent megtesz értük, ami erejétől telik. Lelke mélyén azonban úgy érezte, hogy már nem sok tennivalója van ezen a földön. A halál követei egyre sűrűbben kopogtattak szíve ajtaján és életereje egyre jobban elhagyta. De a benne lakozó hatalmas erő újra és újra legyőzte a kísértő gyengeséget s mintha ereje teljességében volna, olyan buzgalommal látott az új munkához, melyet Rómából hozott magával. Ott ugyanis megkérte őt Ostia püspöke, a későbbi IV. Sándor pápa, hogy gyűjtse össze és írja le számára az eretnekek ellen mondott beszédeit. Antal atya, az Egyház legengedelmesebb fia, parancsnak vette a püspök kívánságát és alig pihente ki egy kissé magát a hosszú út után, azonnal hozzálátott a munkához. Napról-napra, reggeltől estig ott állott magas íróállványa előtt, fáradhatatlanul róva, rajzolva, festve a betűket. Nem egyszer hullott ki a toll megdagadt, merev újjai közül; nem egyszer kellett fáradtan nekitámaszkodnia a falnak, hogy szédülő fejét kissé pihentesse ... míg végre elkészült a nagy mű, mely „Sermones festibilitatis in Sanctorum" név alatt, még ma is drága kincse az Egyháznak.