Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

X. FEJEZET. Lelki vértanúság

Testvérem, szeretett testvérem, — kiáltja remegő hangon, — most már semmi sem állja utunkat . . . Most már biztosan megszerezzük a martírok koronáját. Talán már csak pár rövid nap és vérünket onthatjuk Krisztusért ... De előbb kitűzzük a Megváltó keresztjét a pogányok között, hogy minél többen megismerjék az igaz vallást . . . Hogy a hitvallók vérétől megszentelt földön az igaz Isten templomai tündököljenek a pogányok mecsetei helyett ... És azután ... azután követjük testvéreinket az örök boldogságba . . . Átszellemülten tárja ki karjait. Szavai összefüggéstelenek, zavarosak lesznek ... Megtántorodik. Fülöp testvér karjaiba kapja és egy kőrakásra fekteti. — Atyám, atyám, — kiált a fülébe sírva, — atyám, térj magadhoz ! — Megrázza a vállát . . . Hiába minden. Antal atya élettelenül fekszik a kemény köveken .. . Fülöp testvér hangos jajveszékeléssel borul le melléje. Az emberek bámészkodva állják körülőket. — Emberek, segítsetek, — siránkozik Fülöp testvér, — most érkeztünk a hajóval ... nincs szállásunk ... és a társam beteg .. . Adjatok valami zugot, ahol meghúzhassuk magunkat . .. — Nos, amint látom, a társadnak már nem sokáig lesz szüksége szállásra, — veti oda egy bozontos szakállú öszvérhajcsár, de azért csak gyere, nálam elfértek. Nagynehezen életre keltik Antal atyát és kínos, keserves gyaloglás után megérkeznek a szállásra. Sötét, nyirkos kis odúba vezeti őket a házigazda. — Hát itt ellakhattok, — mondja nem nagyon barátságosan, — jobb helyet nem adhatok. Az egyik sarokban nyirkos szalmából tél-túl össze-