Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

X. FEJEZET. Lelki vértanúság

tákolt ágy, rajta néhány piszkos rongydarab. A falról csepeg a nedvesség és az egész kamrát elviselhetetlen penészes büz tölti meg. Antal atya mozdulatlanul áll az ajtóban. Egész valója felháborodva tiltakozik ellene, hogy ebbe a piszkos odúba belépjen. Nagy tisztaságszeretete, — mely nemcsak a lelkiekre, de a testiekre is kiterjedt. — iszonyattal hátrál meg ennek a helynek útálatos volta előtt. — Atyám feküdj le, — könyörög Fülöp testvér. — Ide? Erre az ágyra? — Atyám, — zokog Fülöp, — ne szomoríts ! Nézd, nem tudok neked más helyet szerezni . . . Hiszen tudod, hogy mindent megtennék érted, hogy valami rendesebb szállásra vigyelek ... de nem ismerek senkit . . . Antal atya bűnbánó szomorúsággal hajtja le a fejét. — Bocsáss meg drága jó testvérem. Nem akartalak megszomorítani. Lefekszem, ha úgy akarod . . . És Antal atya nehéz sóhajjal dől végig a piszkos, utálatos fekvőhelyen. Pár percig lehunyt szemmel fekszik s akkor egyszerre mennyei mosoly száll arcára. Arra az assisibeli iíjúra gondol, aki annyira útálta a bélpoklosok sebeit és mégis csókjaival borította őket, amikor megértette, hogy az önlegyőzés a legnagyobb győzelem a világon. Telnek, múlnak a napok ; az emésztő láz, a hidegrázás, a dermedt kábulat, a gyilkos fölhevülés kínos órái. Telnek a napok és Antal atya itt fekszik álmai teljesülésének küszöbén ... a remény leghalványabb sugara nélkül. Itt áll boldogsága kapújában, keze a kilincsen ... és nem nyithat be . . . Óh vágyak vértanúja: Antal, milyen hévvel kerested a mártirom-