Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

IX. FEJEZET. A lemondás útján

gatta kérésemet ! — kiált föl Antal atya boldogan, — és mikor indulhatok atyám? — Mihelyt társaddal együtt elkészülsz az útra. Kísérőd Fülöp testvér lesz, ki szintén ég a vértanúság vágyától. Gondolkodtam azon is, hogy jó lenne, ha elútazásod előtt letennéd örök fogadalmadat, mert ki tudja, hogy a Mindenhatónak micsoda tervei vannak lelkeddel és visszatérsz-e valaha hazádba. Igaz ugyan,— teszi hozzá elgondolkodva, — hogy nem igen szoktuk a tagokat ilyen rövid idő múlva fogadalomhoz bocsájtani, de nálad ezt megengedhetjük, mert már fölszentelt pap vagy és különben is csak azért hagytad el előbbi rendedet, hogy a misszióknak szentelhesd magadat . . . Antal atya boldogan hagyja el följebbvalója celláját. Azonnal a kápolnába siet, hogy örömkönnyek között köszönje meg a jó Isten kegyét. A két vándor hamarosan felkészül. Az olivarezi zárdában töltött utolsó estéjükön megünneplik Antal atya örök frigyét a Szegénység Úrnővel, azután búcsút vesznek a testvérektől. Ködös, hűvös decemberi hajnalon magukhoz veszik az Ur Testét, szent misét hallgatnak, azután a testvérek áldásaitól és jókívánságaitól kísérve Isten nevében útrakelnek. Útjuk Lisszabonba vezet, melynek kikötőjében már útrakészen áll a nagy vitorlás gálya, hogy Marokkóba szállítsa őket. Ott ring a csöndes kék vizén, mint valami óriás sirály, mely kiterjeszti hófehér szárnyait, hogy a vértanúság igéretföldjére vigve a mártíromság után vágyódó két ifjút. Antal atya és társa hamarosan elhelyezkedik a hajón, mely fölszedi horgonyát és kedvező északi széllel megindul a portugál partok mellett.