Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

IX. FEJEZET. A lemondás útján

Antal atya fáradtan ül a főárboc mellett egy kötélcsomón. A hosszú gyaloglás Olivareztőí Lisszabonig meglehetősen kimerítette. A csúnya, nedves, esős időben aránylag igen gyorsan tették meg az útat, hogy le ne késsenek a hajóról s így, még annyi ideje sem maradt, hogy édes anyját meglátogassa. Most hát csak lélekben vesz búcsút övéitől. A hajó orra gyorsan szeli a napfényben tündöklő vizet. Antal atya elnézi a hullámok játékát,, amint egymást kergetve sietnek a hajó felé ... A hátúi jövők rárohannak az elsőkre, magasra emelkednek, azután tehetetlenül, fehéren szikrázva hullnak ismét alá, hogy a következő pillanatban újból nekiágaskodj an ak. Antal atya összekulcsolja a kezét. Imádkozik. A lelke öntudatlan vággyal emelkedik Isten felé. Áldassék és dicsőíttessék az Ur alkotásaiban . . . Fölötte a mérhetetlen égbolt, alatta a mérhetetlen tenger és az ég és föld között a csillogó vízen ez az úszó nagy madár, mely száll, — száll vele álmai országa felé ... A szél belekapaszkodik a vitorlákba, rázza feszíti őket ... A szürke nagy szárnyak remegnek. Belesimulnak a szél karjába és az beszél velük susogva, zúgva, csattogva. Antal atya lehajtja fejét egy kötélcsomóra ... A feje zúg és a halántéka lüktet. Kimondhatatlanúl gyengének érzi magát. Dideregve húzza össze vállain a vékony köpenyt. Fülöp testvér föléje hajol. — Atyám, csak nem vagy beteg? Antal atya csak a fejével int nemet. — Nincs talán szükséged valamire?