Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

IX. FEJEZET. A lemondás útján

igáját és lelkesedve, fiatalos tűzzel keresi a legkeményebb önmegtagadásokat . . . Előbbi életéről soha sem beszél ... de még csak nem is gondol reá. Csak a jelennek él. A drága percnek, mely visszavonhatatlanul eltűnik, a mának, melyet Isten azért ad minden reggel, hogy este érdemekkel megtöltve vegye ismét vissza . . . Don Fernandez egy órát sem akar elvesztegetni. Minden gondolata Istené és az örökkévalóságé. Eltaszít magától mindent, ami előbbi életére emlékezteti. Még nevét is megváltoztatja. Az oiivarezi remeteségben nem don Fernandez többé, hanem Antal atya, —• remete sz. Antalról, aki a zárda védőszentje volt. A testvérek nem is sejtik, hogy a tudós ágostonrend köztiszteletben álló papja jár közöttük a durva darőcban. Antal atya féltékenyen titkolja nagy tudását. Alázatos lelke sokkal többre becsüli a kisebb testvérek önmegtagadó életét, mint saját szellemi kincseit. Tanulni akar tőlük, hogy méltó gyermeke lehessen Ferenc atyának . . . Antal atya boldog Olivarezben, de mégsem akar sokáig ott maradni. Nemcsak azért hagyta el az ágostonrendet, mert a kisebb testvérek szellemét mindennél többre becsülte, hanem azért is, mert ez volt az egyetlen mód a vértanúság megszerzésére. Türelmetlenül várja, hogy elöljárói beváltsák Ígéretüket, melyet felvételekor tettek és elküldjék a hitetlenek közé. Soká kell várnia s bizony már november vége felé jár az idő, mikor végre a remeteség főnöke magához hívatja és közli vele az Örvendetes hírt: — Fiam, megkaptad az engedélyt, hogy elmenj Marokkóba, a hitetlenek közé. — Hála legyen a jóságos Istennek, ki meghall-