Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

IX. FEJEZET. A lemondás útján

fráter is • mindig ilyen görcsös bottal járt . . . Fölötte a sűrűségben megszólal egy kis madár. Don Fernandez megáll. A szíve csordultig van örömmel . . . Úgy, úgy mndár testvérem, dicsérd az Urat . . . Ferenc atyára gondol és arra, hogy a szegényke mindig versenyt énekel a madarakkal ... És don Fernandez is énekel. Az erdő ezüstös homályából egy kis tisztásra ér. Előtte áll a parányi kápolna és körülötte gallyból, ágakból összetákolt kis kunyhók. Ez az olivarezi remeteség. Ez a portugáliai ferences rend bölcsője, anyaháza. Hát bizony sok kényelmet, jólétet nem igér ez a hely. De ad helyette madárdalt, napfényt, az olajfák édes illatát, ad békét és nyugalmat s a lélek igazi örömét. Vidám mosollyal, testvéri öleléssel fogadják új társukat a kisebb testvérek. Fernandez két barátján kívül egyikük sem tudja, hogy honnét jött és kicsoda, de azért úgy bánnak vele, mintha édes testvérük, vagy régi ismerősük lenne. Legelőször a kápolnába vezetik, ahol közös imával adnak hálát Fernandez megérkezéséért. Azután segítenek neki kis kunyhója felépítésében ; pár szóval elmondják napirendjüket, azzal magára hagyják. Don Fernandez eleinte kissé különösen érzi magát a remeteségben. Hiányzik neki a tiszta szép cella, a gazdag könyvtár, a tudományos viták, a kényelmes élet. Most látja csak igazán, hogy milyen nehéz a kisebb testvérek élete. De minden új áldozattal, lemondással csak nő a tisztelete Assisi Szegénykéje iránt, aki ezt a szegénységet mindennél többre becsülte. Mosolyogva veszi vállára a Madonna Poverta