Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

IX. FEJEZET. A lemondás útján

— Testvérem, köszönd meg a jó Istennek, ha majd ezt hallod rólam, — felel don Fernandez csendesen azután megindul. Átlépi a kolostor kapuját és vissza se néz. Nem becéz szívében visszavágyó emlékeket, nem mereng bánatos szívvel az elmúlt jókon. Megy .. . mert aki az eke szarvára tette a kezét, az ne nézzen vissza. És don Fernandez nem néz hátra. Megy a tikkasztó júniusi napfényben, melynek fülledt melegében már benne remeg a bekövetkezendő zivatar feszültsége. Nem bántja a hőség. Könnyedén, szinte futva igyekszik előre, az olajfák hervadt, fonnyadt lombja alatt, az olivarezi remeteség felé. Rövid az út a S. Crux zárdától a sz. Antal remetelakáig; mégis, de sok fáradság kellett hozzá, míg rátehette lábát erre az útra. Milyen mérhetetlenül hosszú is az a három mérföld, mely a coimbriai szép, nagy zárdát elválasztja az olajfák kis remetelakától. Imával, önmegtagadással van az útja kirakva. Don Fernandeznek eszébe jut útközben, hogy tíz év előtt épen ilyen magányosan ment a Bouillon palotából a S. Vincent zárda leié. Akkor gyermekfejjel, szeretettől égve elhagyta a világ örömeit, melyek ugyan soha nem okoztak neki örömet ... és azt hitte, hogy ezzel már mindent feláldozott Istennek. Most érett, ésszel látja, hogy még semmit sem adott s áldozata csak akkor lesz teljes, ha vérével pecsételi meg ... Megy don Fernandez az úton, mely a tökéletes lemondás felé vezet ... A lábát néha megüti egy éles kőben. Ilyenkor elmosolyodik. Soha se hitte volna, hogy ilyen nehéz legyen mezítláb járni. Az útmenti bokorról tör magának egy vastag ágat és úgy folytatja útját. Az öreg kolduló