Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

VIII. FEJEZET. A vértanúság első rózsái

ágostonrendiekkel, teljes díszben, égő gyertyákkai kezükben, a város kapujában fogadták őket. Megjelent a királyi pár is és az egész udvar, még pedig olyan pompával, amilyennel csak fejedelmeket szoktak fogadni. Gazdag, szegény, nemes és paraszt egyforma lelkesedéssel ünnepelte az istenszeretet hőseit, akiknek földi maradványait az olivarezi zárda remetéi vitték vállaikon. Alig pár héttel ezelőtt szerényen, ismeretlenül hagyták el a várost s most, mint győztes hadvezérek térnek ismét vissza. A ferences lelkű királynénak leghőbb vágya az volt, hogy a vértanúk ereklyéit valahol a királyi palota közelében helyezzék el. A legtermészetesebb lett volna, hogy mint kisebb testvéreket az olivarezi zárdában temessék el őket, de ez a kis remeteség túlságosan szerény nyugvóhely lett volna számukra. A királyné azért felkérte az ágostonrendi kanonokokat, hogy ők adjanak méltó helyet a becses ereklyéknek. Az ágostonrendiek örömmel fogadták ezt a megtiszteltetést és így az öt ferences mártír holtteste a S. Crux zárdában talált nyugvóhelyet. Don Fernandezt szinte kábulatba ejtette az események gyors egymásutánja. Kételkedve kérdezte magában nem egyszer, hogy vájjon: nem képzelődik-e? Igaz-e mindaz, ami az elmúlt napokban történt vele ... De ilyenkor csak néhány lépést kellett tennie, hogy odajusson a vértanúk nyugvóhelyére és meggyőződjék róla, hogy nem a képzelet játszik vele ... De még így is hihetetlennek látszott előtte, hogy az öt szegény barát már az ég szentje. Hiszen még csak pár hete annak, hogy itt jártak. Itt ültek vele a refektoriumban,