Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

VIII. FEJEZET. A vértanúság első rózsái

beszéltek neki reményeikről . . . ettek, nevettek, kezet szorítottak vele . . . Még csak pár hete ... És most az ég szentjei és ereklyéikkel csodákat müvei az Isten. Micsoda úton járhattak, mely oly gyorsan elvezette őket oda, ahova mások csak hosszú-hosszú vándorlás •után jutnak el . . . A mártírok ereklyéinél csoda, csodát követett. A buzgó lelkek százai keresték fel a S. Crux templomát s alig volt olyan ima, mely sírjuknál meghallgatásra ne talált volna. Don Fernandez pedig bámult, bámult. Óh szent mártíromság! Milyen kedves lehet Istennek ez a kínok között feláldozott élet, ha minden kihullott vércseppért ilyen gazdagon jutalmaz ... Óh vértanúság . . . vértanúság . . . Űzte, hajtotta a vágy. Bár elmehetne a pogányok közé . . . Bár odaállhatna a város piacára es kikiálthatná az egész hitetlen világnak, úgy, hogy mindenki meghallja: Krisztus az én életem és meghalnom nyereség. Tudta, hogy addig nem lesz nyugta, míg le nem veti az ágostonrendiek szép fehér ruháját és magára nem ölti a durva darócot. Míg át nem övezi magát a szegénység kötelével és el nem megy megkeresni a vértanúság koronáját. Hányszor sóhajtott fel magában: — Óh Ferenc atyám, ha hozzád mehetnék és lábadhoz borulva megkérhetnélek, hogy küldj el engem is oda, ahol a vértanúság rózsái nyílnak ... ha megkérhetnélek, hogy könyörögd ki számomra a mártírhalál kegyelmét . . . A szentek imája soha sem marad meghallgatás nélkül. Don Fernandez sem könyörgött hiába. Egy