Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

VI. FEJEZET. Lépésről-lépésre

— Ugyan, eredj már, veled nem lehet semmire se jutni . . . Nyakaskodsz, ahelyett, hogy hálás lennél nekünk, hogy tévedésedre figyelmeztetünk . . . Mert tudd meg, hogy tévedés azt hinned, hogy valami jót teszel azzal, hogy zárdában élsz . . — És azt hiszed talán, — jegyzi meg egy másik, — hogy szüléidét nem szomorítottad meg azzal, hogy elhagytad őket? — Szüleim beleegyeztek, hogy pap Jegyek ... s különben is nem én vagyok az egyetlen gyermekük... — Igen, de te vagy a, legidősebb . . . Atyád, anyád reménye és büszkesége . . . — És ha lovag lennék és harcba kellene mennem ? . . . akkor talán övék maradnék ? . . . — Nem maradnál az övék, de lagalább hirt ós dicsőséget szereznél a Bouillon névnek . . . Don Fernandez nem válaszol. A sok beszéd szinte megzavarja. Már belefáradt a vitába... Miért is beszélne, magyarázna annyit, mikor úgy sem értik meg ... De ezek a látogatások elcsüggesztik, kimerítik... Esténként, ha végre magára marad, csalódottan kérdezi: hát ez az amit oly szívszorongva várt? Ez a szerzetesi élet magánya, békéje? Hát még itt sem élhet egészen Istennek? Még ide is követik a világ kísértései ? Zúgó fejjel, fáradt lélekkel ül asztalához, kezébe hajtva homlokát, szomorúan tusakodva magával . . . Hiába veszi elő kedves régi pergamentjeit, hiába térdel le a feszület elé . . . nem megy se a munka, se az imádság . . . Csak egy vágya van . . . Egyetlen, mindennél erősebb vágya : El ebből a zárdából, melynek szellemét megmételyezi a hiúság. Azért hagyta volna