Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

VI. FEJEZET. Lépésről-lépésre

el a világot, hogy az minduntalan utána jöjjön? Istent keresi és lépten nyomon emberekbe kell ütköznie ? . . . Testvérek helyett ellenség veszi körül . . . Békét és nyugalmat keresett s a világi, hiú élet ide is elhozza utána az irigységet, a nyugtalanságot ... El, el innét, el oda, ahol egészen Istennek élhet . . . Miért is küzködnék itt, — határozza el magát keményen. Mi köt ehhez a zárdához? . . . Igaz, hogy itt mindenki jó hozzám, de lelkem ügye az első s ha az örök üdvösségről van szó, akkor emberi tekintetek nem jöhetnek számításba . . . Mihelyt ezt megállapítja magában, azonnal meg is nyugszik és azonnal segít is a bajon. Fölkeresi a kolostor piorját. — Uram, bocsáss meg nekem, ha megszomorítlak kérésemmel. Engedd meg nekem, hogy a zárdát elhagyjam . . . — Vissza akarsz térni a világba, — kérdezi a prior rémülten. — Nem uram, eszembe sem jut ilyesmi, de szeretnék átlépni a coimbriai zárdába . . . A pior arcát elönti a vér. — A coimbriai zárdába akarsz átlépni ? . . . Nem vagy megelégedve itteni életeddel? Talán azt hiszed, hogy ott jobb dolgod lesz mint nálunk? ... Mi kívánni valód van még? . . . Mindened meg van amire szükséged lehet... Barátaid fölkeresnek, nem hiányzik a megszokott társaságod sem, mindenki tisztel . . . — Uram, hiszen épen ez az, ami távozásra késztet. Azt találom, hogy itt túlkönnyü és szabad az életem. Nagyobb szigorúság, több lemondás után •ágyom . . .