Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

VI. FEJEZET. Lépésről-lépésre

— Nekem a világ minden históriájánál többet ér egy szó, mely közelebb visz Istenhez . . . — Hát rendben van, de nem hiszed, hogy Istent megtalálod a világban is? Gondolj csak a sok, nemes lovagra, akik az igaz vallásért harcoltak és küzdöttek a Szentföldön . . . Nem szereztek azok is éppen annyi érdemet, mint te ? Vagy talán még többet . . . — Az Isten minden embert más úton vezet az üdvösségre s én tudom, hogy nekem ezt az útat rendelte. — óh, — kiáltja egyik csínos ifjú, — én bizony meg nem maradnék itt egy napig sem ... Micsoda unalmas lehet itt az élet... Se zene, se mulatság... Fernandez nem is válaszol erre a megjegyzésre, de a másik tovább beszél. — Nemsokára megházasodhatnál. Nem egy lány akadna Lisszabonban, aki szívesen a feleséged lenne... A szerelem ad igazán örömöt az életben... Szívünk hölgyéért küzdeni, — ez illik az igazi nemes ifjúhoz ... El tudod te azt képzelni, hogy micsoda gyönyörűség az, amikor a szép kezek átnyújtják neked a győzelmi babért ? . . . — Szűz Mária az én szívem hölgye és én az Ö kezéből várom a győzelmi babért . . . — Jól van, jól, hiszen azért szeretheted te a Szüzanyát, hisz mi valamennyien tiszteljük és szeretjük őt, de téged a születésed és atyád állása már arra kötelez, hogy fölhasználd a világban azokat a javakat, amikkel Isten megáldott . . . Szinte vétek így elbújnod a kolostorban, ahelyett, hogy mint őseid tették, harcra kelnél a vallás ellenségei ellen .. . — Mint pap, ép olyan jól szolgálhalom az igaz ügyet, mint ti.