Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

II. FEJEZET. Ki volt a csodálatos szónok?

A püspök mosolyogva nézte ezt a kedves jelenetet, azután maga is odalépett Antal atyához, aki bizony azt sem tudta, hova legyen szégyenkezésében a nagy kitüntetés miatt. — Fiam, igen szépen beszéltél és mindnyájunk szivét meghatottad. Isten nagy tehetséggel áldott meg és remélem, sok lélek javára szolgálsz majd vele. Antal atya lehajolt és megcsókolta a püspök kezét. Egész magatartásán látszott, hogy teljesen érdemtelennek tartja magát a nagy elismerésre. A forli eseményt pedig szárnyára kapta a hír és elvitte S. Paoloba is. Mikor Grácián atya, — ki időközben megváltoztatta utitervét, kísérőjével együtt megérkezett a remetelakba, akkorra már lázas izgalomban várták őket a testvérek. Mintha nem is a régi Antal atya térne vissza, olyan kíváncsisággal lesték. Szinte csodálkoztak, hogy még mindig ugyanaz a csendes, nyugodt ember, aki azelőtt volt. — Mit gondolsz, — kérdezte egyik testvér a másiktól — ezután is itt marad közöttünk Antai atya? — Nem igen hinném. Az ilyen nagy szónokra szükség van manapság. Gondolj csak a sok eretnekre. Ferenc atyánk biztosan elküldi közéjük... — Vagy talán a hitetlenek közé megy... — Akárhova megy is, az biztos, hogy nagy hasznára lesz a lelkeknek, mert amint hallom, olyan gyönyörűen prédikált, hogy még a provinciális atya is megkönnyezte ... De ki is hitte volna, hogy ilyen bölcs ember legyen, — tette hozzá elgondolkodva ... — No az már egyszer igaz. Egy esztendeje él itt közöttünk, de soha sem éreztette velünk, hogy többet tudna mint jómagunk.