Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

II. FEJEZET. Ki volt a csodálatos szónok?

— Látjátok testvéreim, — mondta kissé kenetes hangon egy idősebb fráter — az Úr Ígéretei valóra válnak : az alázatosság fölmagasztaltatik. Mikor Sz. Ferenchez, a rend alapítójáho zeljutott a forli csodálatos káptalan híre, az alázatos Szegény, gyermeki egyszerűséggel térdrehullott és megcsókolta a földet. Szíve telve volt hálával a jó Isten iránt, Ki rendjének ily hatalmas lelket adott és elragadtatással kiáltotta : — Dicséret és áldás legyen az Úrnak Antal testvérünkért, ki nagy dicsőséget hoz rendünkre. Azután felemelte kezeit és a távolból áldást küldött szent fiának . . . Prófétai szemei előre látták, hogy ez az újonnan feltűnt csillag folytatja egykor a nagy munkát, ha majd az ő gyenge teste végleg összeroppan és lelke az égi hazába száll. Ettől az időtől kezdve Antal atya élete egészen megváltozott. Búcsút kellett vennie a magányos kis remeteségtől. Kezébe vette a vándorbotot és megindult az apostolok nehéz, göröngyös, dicsőséges útján . . . Mostanáig titkon rejtegette szellemének nagy kincseit, szerényen elvonultan élt s csupán saját lelkének üdvözítésével foglalkozott... Most ezer és ezer lelket kell majd Istenhez vezetnie. Most kibontja a zászlót, megfújja az evangélium harsonáját... és felébreszi az álmos közönyös szíveket. Szavára, — mint Sz. Tamás mondja, — megolvadnak a lelkek, folyékonnyá válnak, mint kohóban az érc s ő kiválasztja a salakból a nemes fémet és a tiszta szeretet és lángoló hit aranyát teszi áldozatul Isten oltárára. De vájjon ki ez az ifjú; honnét jött az egyszerű kisebb testvérek közé ez a rendkívüli tudásu,