Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

II. FEJEZET. Ki volt a csodálatos szónok?

II. FEJEZET. Ki volt a csodálatos szónok? A provinciális ujjongott. Tehát nem csalódott. Antal atya más, mint a többi egyszerű testvér. Igaz, hogy szinte lehetetlen is volt észre nem venni ezek mögött a világító nagy barna szemek mögött rejtőző rendkívüli tehetséget. Mikor az assisi káptalanon először találkozott vele, már akkor is megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett iránta. Azóta állandóan szemmel kisérte a fiatal szerzetest és örömmel látta, hogy a tökéletesség milyen magas fokán áll. Régen várt már az alkalomra, amikor Antal atya rejtett tehetségeit napvilágra hozhatja és most lelkéből áldotta az isteni Gondviselést, hogy ilyen jól sikerült minden. Be kell vallani, hogy örömébe egy kis titkos büszkeség is vegyült. Hiszen ő fedezte fel ezt a drágagyöngyöt, ő hozta napvilágra ezt a kincset. Nélküle ki tudja mennyi ideig maradt volna elrejtve az ismeretlenség homályában . . . Úgy érezte, hogy Antal atya dicsőségéből reája is hull néhány sugár. Grácián atya ez egyszer elvesztette szokott nyugalmát. Nem törődött vele, hogy sokan látják, sőt szinte megfeledkezett a püspök jelenlétéről is ... keresetlen egyszerűséggel ölelte át a fiatal szerzetest és szent hévtől elragadtatva boldogan kiáltotta : — Antal, szeretett fiam, belőled szónokot csinálunk !