Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XIX. FEJEZET. Kísértetjárás. A szerafi atya halála

megszakadt és Antal atya úgy érezte, hogy ez a szakadás kimondhatatlanul fáj . . . Hiszen olyan kevés magához hasonló lelket talált a világon ... és ennek az egynek a szeretete sok másért kárpótolta . . . Lelkét kimondhatatlan honvágy szállja meg az édes otthon után . . . Mert mióta a Poverello nyomdokaiba lépeti, azóta a Porciunkula az igazi otthona . . . Minden embernek legdrágább helye a szülőföldje és Antal atya lelke egész melegével csüng rendjének szülőhelyén, a kisebb testvérek első otthonán . . . hol maga is újjászületett a világra, nein a test, hanem a lélek törvényei szerint . . . Úgy érzi, hogy ez a hely közelebb van az éghez, mint minden más hely, mert szenteket nevel; hogy ezen a helyen gyönyörűséggel pihen meg az Isten szeme, mert éjjel nappal az ima jóillatú füstje száll innét az ég felé . . . És a szent vágyak vándormadara kibontja szárnyait, hogy visszaszálljon a régi, kedves, az áldott fészekbe, az elárvult, szomorú testvérek közé . . . Búcsút mond Brive magános sziklabarlangjának, a csacsogó pataknak, hogy örökké elhagyja Franciaországot, hol a felebaráti és istenszeretet, az irgalom és részvét áldott emléke marad utána. Már hideg őszi szelek jártak az Allier partjain, mikor átkelt a folyón és sok fáradsággal végigküzdötte magát a Sevennek kopár bércein. Majd leért a Languedok zöld lapályára és a Provenceban új tavasz virulása fogadta . . . Marseille-ben végre megpihent, mielőtt hajóra szállott volna. Egy szegény asszony adott neki és társának szállást és valóságos anyai gondoskodással vette őket körül. Pár nap alatt kipihenték a hosszú gyaloglás fáradalmait s készülődtek,