Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XIX. FEJEZET. Kísértetjárás. A szerafi atya halála

dok neked egyet atyám. Ne is menj egy tapodtat se tovább. Gyere be hozzánk, az édes anyám biztosan örömmel ad mindent, ami tőié kitelik. Sőt azt hiszem, haragudnék is, ha nem hozzá, mint hűséges lelki gyermekedhez mennél legelőször. — Isten fizesse meg jóságodat uram, akkor ha megengeded . . . — De természetesen. Én sajnos nem mehetek veled, mert még egy kis dolgom van ... De te úgyis tudod, hogy hol lakunk . . . — Igen, tudom. Az Ur áldása legyen veled . . . Alig lép be Antal atya a kapun, odakinn teljes erővel megered a zápor. Szinte patakokban csurog a víz a háztetőről . . . Odabent a kanonok jó édesanyja sopánkodva fogadja Antal atyát. — Óh atyám, ilyen időben... Nem fáztál meg... Oly régen nem láttalak, már féltem, hogy újra beteg vagy. Miben lehetek segítségedre. Antal atya mosolyogva veszi le válláról az iszákot. — Jó asszonyom, nézd, üres a zsákom. A te jó lelkedre vár, hogy megtöltsed. Nincs egy falatunk se már pár napja és a testvérek közel vannak az éhhalálhoz ... Az Isteri nevében adj egy kis alamizsnát. — A legnagyobb örömmel atyám. Mindent, amim csak van. Igazán szép tőled, hogy hozzám jöttél . . . A szegény testvérek . . . Hát mért nem kértetek előbb . . . így éhezni . . . Csak meg ne haljanak addig, míg hazaérsz. Hej, fiam gyere csak be ! — kiált ki az ajtón a kis cselédlánynak, — eredj csak ki a kertbe, hozz be egy jó kosár zöldséget, gyümölcsöt . . . aztán tegyél hozzá még két tojást is, meg kenyeret . . . No, szaladj egy-kettőre!