Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XIX. FEJEZET. Kísértetjárás. A szerafi atya halála

— De asszonyom, — hebegi a kis leány, — hiszen csak úgy szakad az eső. Átázik az egyetlen ruhám. Nem várhatnánk talán holnapig. A jó asszony tanácstalanul néz hol Antal atyára, hol a leánykára. Látszik rajta, hogy sajnálja kiküldeni a leánykát a zuhogó esőben, viszont a lelkiatya kérését sem akarja megtagadni. — Antal atya pedig mosolyog. — Menj gyermekem, — mondja nagyon kedvesen. — Ígérem, hogy nem történik semmi bajod. Az Úr áldása lesz veled. A leányka elszégyeli magát, karjára kapja a kosarat és kiszalad a kertbe. Rövid negyedóra múlva élelmiszerekkel megrakodva tér vissza. Az arca sugárzik az örömtől. — Atyám, atyám, — szalad lelkendezve Antal atyához és csókokkal borítja kezét, — nézd, egy csepp eső se hullott rám . . . Még a hajam se lett nedves a zuhogó záporban . . . Antal atya végig simítja a gyermek fejét. — Ne felejtsd el fiam soha, hogy Isten egy pohár vizet sem hagy jutalmazatlanul . . . Azon az estén hálás imák szállnak a mennyei Atyához, aki gyermekeinek nem csak lelkéről, de testéről is gondoskodik. Hitükben, bizalmukban megerősödve térnek celláikba a testvérek. Mélységes csend borul a remeteségre . . Antal atya behúzódik a barlangja mélyére, hogy a completoriumtól a matutinumig terjedő időt, — rendes szokása szerint imában, elmélkedésben virrasztva töltse. Egyszerre gyors lépések, zavaros kiáltozások térítik magához mély áhítatából. Mielőtt még felocsúdik