Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XIX. FEJEZET. Kísértetjárás. A szerafi atya halála

Zavartan, tétovázva állott előtte és látszott rajta, hogy nehezére esik elmondania, ami a szívét nyomja. Sok biztatásra mégis megszólalt : — Atyám, — mondta nagyon halkan és kissé röstelkedve, — nincs egy betevő falat se az egész remeteségben és már pár napja alig ettünk. Kérlek, segíts rajtunk, mert éhen halunk . . . — Fiam, miért nem szóltál előbb. Hiszen alig állsz a lábadon! Ilyent nem szabad tenni . . . Most menj nyugodtan vissza a celládba, én nyomban lemegyek a városba valami kis ennivalóért. Antal atya nyakába teríti a foltos köpenyt, fejére húzza a csuklyát és a szemergélő esőben megindul a síkos hegyi ösvényen. Töri a fejét, hogy hol is tudna gyorsan annyi ennivalót összeszedni, ami legalább egyszeri jóllakásra elég lenne az összes testvéreknek. Észre se veszi, hogy beér a városba, csak akkor tér magához gondolataiból, mikor a szent Lénárd székesegyháza mellett valaki nevén szólítja. Egy nálánál valamivel idősebb pap siet feléje mosolygó arccal. — Dicsérjük az urat atyám, — kiáltja örömmel, — de régen nem láttalak. Mi járatban vagy ebben a csúnya időben ? Antal atya barátságosan üdvözli a fiatal embert. — öh uram, én csak egy kis alamizsna után járok. A testvéreknek nincs egy betevő falatjuk se. — Ez nagy baj. Hát senki sem gondol rátok? — mondja sajnálkozva Péter, a székesegyház fiatal kanonoka. — Dehogynem, csak hát nehéz volna nekik ebben a nedves időben fölkapaszkodniok a mi otthonunkba. — Az már igaz, — nevet a másik, — de mon-