Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XIX. FEJEZET. Kísértetjárás. A szerafi atya halála

Antal atya kezét nyújtotta az újonnan érkezett felé. Az Ur áldjon meg testvérem. Szívem örül, hogy társamul akarsz szegődni, de kérlek, mondd, mielőtt a világot elhagytad, elrendezted-e ott minden ügyedet. Mert családot, hozzátartozókat csak úgy engedheted magukra, ha gondoskodtál róluk. •—• Minden rendben van atyám. Senki sem szen­ved távozásom miatt. Nyugodt lélekkel befogadhatsz a remeteségbe. — Akkor testvérem adjunk hálát az Istennek, Ki téged ide vezetett. Az első társat több is követi és lassanként meg­élénkül a barlang környéke. Egymásután keletkeznek a kis, vesszőből, gallyakból épült kunyhók és az újon­nan létesült brievi remeteségből éjjel-nappal buzgó ima száll az ég felé. Antal atya boldogan gondol vissza ferences éle­tének első esztendejére, melyet szintén egy ehhez hasonló remeteségben töltött. Olivarez, S. Paolo nem voltak rendes kolostorok. Ott is, épúgv, mint itt, magános cellákban laktak a testvérek és csak közös imára gyűltek össze. Nem foglalkoztak rendszeres lelki­pásztorkodással, hanem teljesen az imának és elmél­kedésnek szentelték magukat. Még csak közös ház­tartásuk sem volt, nehogy a főzés és más egyéb házi munka elvonja őket a lelki gyakorlatoktól . . . Azt ett.ék, amit épen a jó emberek hoztak nekik . . . De épen, mivel a brivei remeteség még olyan újkeletü volt, bizony nem egyszer megesett, hogy még a jó lelkek is megfeledkeztek róluk. így történt azután, hogy egy esős délután, egy nagyon sápadt arcú testvér kereste fel Antal atyát a cellájában.

Next

/
Oldalképek
Tartalom