Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XVIII. FEJEZET. A kisded Jézus látogatása

mázzon meg jóságodért. A pihenés jól fog esni nekem, mert messze útat tettem már meg. Limogesből jövök, vagy jobban mondva Solignacból és elöljáróim parancsára Brivébe igyekszem. — És melyik zárdához tartozol tulajdonképen? A szerzetes mosolyog. — Egyikhez se . . . —- Hogy-hogy? — Az olaszországi Emilia provincia tagja vagyok és csak missziós útat tartok Franciaországban . . . — Missziós utat . . . Mondd kérlek, nem te vagy véletlenül az az Antal atya akiről olyan csodálatos dolgokat beszélnek? A gróf egészen ki van kelve magából. A hangja remeg az izgalomtól. A másik csendesen mosolyog. — Valóban Antal a nevem ... De a csodálatos dolgok, amiket rólam beszélnek csak annak bizonysága, hogy Isten a kicsiket és bűnösöket használja fel szent céljaira. A gróf újból végigméri a szobát egyszer-kétszer és izgatott hangon mormol valamit a nagy szürke bajusza alatt. Azután hirtelen Antal atya elé áll. — Bocsáss meg nekem atyám, hogy még le se ültettelek, de annyira megrendített a gondolat, hogy . . . téged házamban üdvözölhetlek . . . Hidd meg, életem legboldogabb napja ez. — Köszönöm jóságodat uram, — felel Antal atya és nagy sötét szemei kedves, nyugodt derűvel pihennek az örömtől szinte remegő házigazdáján, — de ha megengeded, szeretnék kissé elvonulni, mert nagyon megviselt az út. Nem rég beteg voltam, — teszi hozzá magyarázatképen.