Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XVII. FEJEZET. Az apostoli hithirdető

nekik, melyet igazán csak a tiszta és hívő lélek érthet meg, az Oltáriszentség titka . . . Szegény Antal atya órákig magyarázhatott nekik, összeszedhette minden tudását . . . hasztalan fáradság volt. — Hinni nem elég, — mondogatják, — mi látni akarunk ! — Hogyan, — kiált fel Antal atya fájdalmasan, — a filozófus hiszi Aristoteles bizonyítékait, a szaracén esküszik Mohamedre és ti katolikusok nem hisztek Krisztus világos és félremagyarázhatatlan szavaiban ?... — Antal atya, — mondja ekkor az egyik eretnek, aki szemmelláthatólag hangadó a társai előtt, — ha valami természetfeletti dologgal be tudod nekünk bizonyítani,, hogy igaz az, amit értelmünk fel nem foghat, akkor ígérjük neked, hogy minden tanításodat elhisszük. — Rendben van, — mondja Antal atya biztos hangon. — Milyen jelt akarsz? — Van nekem otthon egy öszvérem. Azt én három napig étlen-szomjan bezárva fogom tartani. A negyedik napon kivezetem a piacra és az egész város szemeláttára egy köteg szénát teszek eléje. Hozzál akkor te oda egy ostyát, melyről azt állítod, hogy Krisztus teste. Ha az állat az ostya láttára térdreborul és nem nyúl a szénához, akkor hiszek neked. Antal atya bólint. — Elfogadom az egyességet, — mondja habozás nélkül. A városban híre járt a különös fogadásnak. Égő kíváncsisággal várja mindenki a negyedik napot. Az eretnekek nevetnek Antal atyán és sok rossz élcet faragnak az eljövendő vereség örömére ; a hívek azon-