Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XV. FEJEZET. Franciaországban

ha neki adom a jegyzeteidet ... A te jegyzeteidet . . . a te áldott lelked gondolatait ... az ördögnek ... az ördögnek. Nem adtam ... És ö hízelgett és mindenfélét ígért . . . hogy mi mindent ad érte ... és mégsem adtam . . . Összeszedtem minden erőmet és keresztet vetettem előtte ... és erre borzasztó ordítással eltűnt... Én pedig rohantam, ahogyan csak a lábaim bírták . . . Atyám, mondd, ugye nem haragszol ? Dehogy is haragszik Antal atya ... A szeme csupa megbocsájtó jóság, a hangja csupa bátorító szeretet . . . hiszen megkerült az, ami elveszett és visszatért a tékozló fiú az atyai házba ... 1 És mennek a napok munkában, imában, küzdelemben, örömben. Antal atya dolgozik fáradhatatlanul. Tanít, prédikál, ír, gyóntat . . . Kórusról-oltárhoz, oltártól-beteghez, onnét a tanterembe, majd ismét a szószékre . . . csoda-e, ha megtörténik vele, hogy épen húsvét vasárnapján délelőtt, mikor a székesegyházban megkezdi az ünnepi prédikációt, rémülten jut eszébe, hogy hiszen neki otthon kellene most lennie, hogy a zárda templomában a nagymisén elénekelje az alleluját : Mitevö legyen ? A templom tele hívővel. Az ünnepre való tekintettel igen sokan jöttek a szentbeszédre s nem egy közülök mérföldeket gyalogolt, csak hogy hallhassa Antal atya ünnepi prédikációját. . . Nem hagyhatja itt szó nélkül a jó lelkeket . . . Micsoda botrány lenne belőle . . . Meg azután hol is találna papot, aki így előkészület nélkül vállalkozna rá, hogy 1 Sz. Antal prédikációs könyve volt az első elveszett tárgy, ami a szent imája folytán került elő. Ezt az elsőt ezer, meg ezer más követte, úgy, hogy méltán tiszteli a világ Sz. Antalt, mint az elveszett tárgyak megtalálóját.