Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

I. FEJEZET. A forli káptalan

át a te zárdád dolgaira ... és azután szeretnék a testvérekkel is külön-külön beszélni, hogy lássam lelkük állapotját . . . Grácián atya még sokáig maradt a testvérek között. Türelmesen végighallgatta valamennyiük mondanivalóját, intve, buzdítva, dorgálva szükség szerint... Senki sem vette észre, hogy a provinciális kiséröje csendesen fölállott és elhagyta a termet . . . vagy ha észrevették is, nem sokat törődtek vele. Magukban már megállapították, hogy ez az Antal atya lehet igen jámbor ember, de máskülönben igazán nem sok vizet zavar. Antal atya pedig azalatt csendesen térdeit a kápolnában és suttogó hangon beszélgetett a tabernakulum inteni lakójával. Felvirradt a nagy nap reggele. Kora hajnalban megérkeztek az ünnep első résztvevői, a domokosrendi atyák, akik mint a ferencesek jó testvérei szintén ki akarták venni részüket az örömből. A kis templomot zsúfolásig megtöltötték a hívek. Ember ember mellett szorongott és a papság alig tudott annyi helyet csinálni közöttük, hogy a püspök és kísérete bevonulhasson a templomba. Az örökzölddel és virágokkal gazdagon díszített szentélyben szőnyeggel borított emelvényen állott a trónus a főpap számára, fölötte nehéz brokát menyezet, melynek aranyos bojtjai csillogva hullottak alá a színes mozaikpadlóra . . . A püspök lassú léptekkel ment fel a két lépcsőn, mely a trónushoz vezetett és helyet foglalt . . . Szemeit végigjártatta az előtte álló felszentelendökön. Fiatal, jóformán gyermekarcok, rajtuk a tiszta ifjúság