Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XI. FEJEZET. Misztikus Umbria

— De mitől olyan vörösek a szemei? — A bűneit siratja szegényke, meg az édes Megváltó kínszenvedéseit ... A sok könnytől már majdnem megvakult . . . — És kik azok a testvérek, akik mellette vannak? — érdeklődik Antal atya, mihelyt kissé magához tért meghatottságából. — Azok az első tanítványok. Mind itt vannak, csak Gatáni Péter, a tudós kanonok hiányzik . . . Néhány hónapja vett örök búcsút ettől a földi élettől. — Te ismered ezeket a testvéreket mind? — Óh igen, — mosolyog elégedetten a másik. — Az, aki mindjárt Ferenc atya mellett ül : Leo testvér... az a szelíd arcú, látod? Ferenc atyánk mindig úgy hívja őt : az Isten juhocskája, amiért hogy olyan csendes, jámbor ... Az a nagyszakálú, nevetőszemű ott Juniperus, aki olyan egyszerű, mint egy kis gyermek és annyira türelmes, hogy semmiféle bajban, vagy megalázásban nem panaszkodik. Az a takaros külsejű mellette Angelo, az udvarias és finom modorú... Az a nagyszakálú, idősebb férfi pedig, akivel épen most beszél Ferenc atya, az Bernát, a szegények barátja . . . Mind itt vannak az első követők. Masseo, Rufino, Egyed és Giovanni, a vernahegyi remete. A testvérek között egyszerre mozgolódás támad, mert egy új alak jelenik meg közöttük. Odatérdel Ferenc atya elé, aki nagyon gyöngéden a fejére teszi a kezét, azután kedvesen mosolyogva beszélget vele. A többiek kicsit tartózkodó udvariassággal, de nagy tisztelettel állják körül az újonnan érkezettet. — Ki ez? — suttogja Antal atya, mialatt érdek-