Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XI. FEJEZET. Misztikus Umbria

lődéssel vizsgálgatja a testvér keményvonású férfias arcát, keskeny, szigorú ajkait és magas, büszke homlokát. — Ez, — felel a másik kissé kelletlenül, — ez Bombarone Illés testvér, a rend új generálisa. Catáni Péter utódja. — Nem nagyon szeretik őt, — teszi hozzá kicsit félénken, mert hirtelen természetű, kíméletlen ember... De Ferenc atyánk igen sokra becsüli... Már csak ezért is igen nagy tisztelettel adózik neki mindenki, no meg azután elöljáró is . . . — Az látszik, hogy Ferenc atya nagyon szeretheti őt. Nézd, milyen kedvesen beszélget vele, hogyan örülnek egymásnak. — Hogyne örülnének, hiszen már alig mertük remélni, hogy Ferenc atya valaha visszatérjen Egyiptomból. Egyszer az a hír jött felőle, hogy a szultán megölette, máskor meg azt beszélték, hogy hajója a vihar áldozata lett, ő maga pedig a tengerbe fulladt. Elgondolhatod, hogy mekkora volt az örömünk, mikor megtudtuk, hogy a rémhírek valótlanok és Ferenc atya él. Igaz, hogy annyira gyenge szegényke, hogy már nem is vezetheti a káptalant és Illés testvérnek kell őt helyettesítenie. Antal atya már alig hallja, hogy mit beszél a testvér. Csak nézi, nézi ragyogó szemmel a Szegénykét, aki megmutatta neki az igazi boldogság útját. Most végre szemtől-szembe láthatja azt a csodálatos embert, akinek egyénisége oly nagy befolyást gyakorolt életére. Legszívesebben hozzásietne, hogy lábaihoz boruljon és megköszönje neki, hogy él, hogy így él, az örömteli lemondás, a szelídség és alázat példáját adva . . . Szerénysége azonban nagyobb, mint szíve