Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

XI. FEJEZET. Misztikus Umbria

— Testvérem kérlek mondd, micsoda kápolna az ott? — Az S. Damiano, a szegény hölgyek zárdája, — mondja a testvér udvariasan. — A szép Sciffi grófnő és nővéreinek lakóhelye? Mióta vannak S. Damiánóban? — érdeklődik Fülöp testvér, aki már hallott valamit a gazdag fiatal hölgy történetéről. — Óh már jó néhány éve, — mondja a másik. Tizenkettő nagyböjtjében történt, hogy Ferenc atyánk prédikációja annyira meghatotta a gazdag Sciffi grófkisasszonyt, hogy búcsút mondott a világnak és zárdába lépett. — Milyen csodálatosan hősies lélek lehet ez a fiatal nő, — fűzi tovább a szót Antal atya — hogy így mindent megvetve rá mert lépni az új, az ismeretlen ösvényre és magára vette a tökéletes szegénység és lemondás minden terhét, melyre előtte még soha asszony nem vállalkozott. — Hát az már egyszer igaz, hogy Klára nővérben nincs semmi érzékenykedés, hiúság, vagy asszonyos puhaság ... Az ő gondolatai, vágyai nem folynak szét az élet apró-cseprő kis örömeiben, bánataiban, hanem minden cselekedetét Istenre irányítva, frissen és keményen megy az életúton végig . . . Rövidke negyedóra múlva a fák ritkulni kezdenek s a testvérek szeme elé lebilincselő látvány tárul. Terjedelmes tisztás, üde gyepén egész tábor emelkedik sátrakból. Mint valami hatalmas hadsereg főhadiszállásán, úgy sorakoznak egymás mellett a sátrak és közöttük barnacsuhás alakok százai sürögnek . . . Antal atya szemei elbűvölve tapadnak erre a képre