Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

X. FEJEZET. Lelki vértanúság

Hogy emléket hagyjak itt nektek, ha már elmentem. A testvér mosolyogva választ ki egy erőteljes szép kis fát és odanyújtja Antal atyának. — Fogjad atyám, ezt különös gonddal neveltem. Ez kelt ki legelőszőr a magból. A legszebb is valamennyi között . . . Antal atya átveszi a kis csemetét, óvatosan beállítja a gödörbe, beföldeli, letapossa, azután egy fakupában vizet hoz és megöntözi a frissen elültetett fácskát. Közben egyre mosolyog és azokra gondol, akik majd egyszer ennek a fának a lombja alatt enyhülést találnak a nap heve ellen. Munka után leült egy közeli padra pihenni. Ragyogó tavaszi égbolt mosolyog fölötte és ibolyaillat tölti meg a levegőt. Antal atya lehunyja a szemét és a fejét kissé hátra hajtja. A nap egyenesen arcába süt és meleg sugara átjárja minden tagját. Vére gyorsabban lüktet és érzi, hogy testébe visszatér az erő. Óh nap, te jó orvosom, — mondja magában hálásan. Hogy melegít, hogy gyógyít, mint valami szerető testvér . . . Hirtelen kinyitja a szemét. — Testvérem, nem tudod, hogy Ferenc atyánk merre jár? — kérdi a meglepett testvértől. — Ferenc atyánk, — néz nagyot a másik — hogyan jutott most egyszerre eszedbe? — Csak úgy. Nem hallottál róla valamit? Mikor láttad öt utoljára? — Hogy mikor láttam utoljára? Várj csak, mikor is adták nekünk szent Blásius fiai ezt a kolostort? Nem is tudom ... Hm, öreg ember vagyok, nem igen számolom már a nyarakat. Hát, mielőtt ide jöttünk volna akkor láttam . . . Meg is áldott bennünket.