Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

X. FEJEZET. Lelki vértanúság

— És azt nem tudod, hogy most merre jár Ferenc atya? — Nem tudom biztosan, de alighanem a Porciunkulában lesz. Ügy tudom, hogy oda ment a Szentföldről való hazatérése után. Antal atya tágra nyitja a szemét. — Hát Ferenc atyánk a Szentföldön járt? Most a testvéren van a csodálkozás sora. — Hát te azt nem is tudtad? — Nem! De mondd kérlek mikor ment el? — Óh, — mondja a testvér az ásója nyelére támaszkodva — már három esztendeje annak. Akkor mikor Vitáié testvér meg a szent mártírok Marokkóba mentek ... A vértanúságot kereste ő is az áldott lélek . . . — Nos és? — Hát visszajött! A mindentudó Isten másképen rendelte. A mult esztendő őszén érkezett haza. Ügy beszélik, sokat szenvedett szegény. Járt a szaracénok között is, pedig a szultán arannyal fizetett a levágott keresztény fejekért. De Ferenc atyánk olyan szívhezszólóan beszélt neki is az Ur Jézusról, hogy nem bántotta őt, hanem inkább azt akarta, hogy maradjon mindig nála . . . Erre Ferenc atyánk azt felelte, hogy szívesen köztük marad, ha mindnyájan keresztények lesznek. — És a szultán mit válaszolt erre ? — Gondolhatod, hogy nem lett keresztény, de atyánkat minden bántalom nélkül útjára engedte. Járt azután Ferenc atya még más pogány táborokban is, mindig remélve, hogy valahol majd csak beteljesül a vágya és vérét onthatja Krisztus Urunkért, de minden