Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete (Budapest 1929)

X. FEJEZET. Lelki vértanúság

Csak másnap, amikor már teljesen kipihenték magukat, akkor tudakolják meg tőlük, hogy hogyan is kerültek ide a távoli kolostorba. Fülöp testvér csak nehezen töri az olasz nyelvet, de keze, lába segítségével végre mégis elmeséli útjuk történetét. A testvérek hol nevetve, hol résztvevő arccal hallgatják a furcsa előadást és nagy, nagy szeretettel veszik körül a két sokat szenvedett embert. A legjobb fekvőhelyet adják nekik és néhány finomabb falattal, meg jó erősítő, tüzes borral kedveskednek nekik. Különösen Antal atyára van gondjuk, akin ugyancsak meglátszik még a nagy betegség nyoma. Kivezetik őt a zárda kertjébe és a szent engedelmesség nevében megparancsolják neki, hogy egész nap csak pihenjen az aranyos déli napsütésben. Antal atya azonban nein bírja soká a tétlenséget és addig könyörög nekik, míg megengedik, hogy segítsen egy kicsit a kertben foglalatoskodó testvérnek . . . Antal atya egész napját ott tölti a virágok között. Vékony, fehér ujjaival tépegeti a gyomot, vagdossa a vadhajtásokat. Azután fogja az ásót és segít a kertész testvérnek gödröket ásni szép sorban egymás mellé, egyforma távolságban. — Mire lesznek ezek a gödrök ? — kérdi munka közben. — Citromfákat ültetek beléjük ... De hagyd abba a munkát, nézd, egészen kimelegedtél már . . . úgyse lehetsz hozzászokva az eféléhez, — teszi hozzá mosolyogva, — nem hiszem, hogy sokat forgattad volna életedben az ásót. Antal atya nevet. — Igaz, de jó mindent megpróbálni . . . Engedd meg kérlek, hogy egy fácskát én ültessek el . . .