P. Kőnig Kelemen: Alverna felé 2. kötet A szerzetes (Vác 1928)

b) Öntudatos szerzetes

valakit, aki rendbe tudná hozni ezt a fölborult lelkiállapotomat . . . Ha klerikusokkal foglalkozik, kérem mondja el nekik az én esetemet, hogy okuljanak rajra és tudják meg, érezzék még Jobban át, hogy mik ok, hogy hol vannak ők". Szegény fiú ! te nem vagy elveszve, — de beteg, nagyon beteg vagy. A másik levél : . . . „Azóta sok minden történt. Jelenleg magántisztviselő vagyok. A helybeli káplán úr révén énnekkarhoz jutottam. A zeneakadémia zeneszerzési tananyagát tanulom vasszorgalommal. És még sok minden történik körülöttem, de hiába minden, csak azt érzem, hogy nem vagyok otthon. Mintha csak álmodnám az életet s csak arra várnék, hogy ismét az én kis szobácskámban ébredjek fel. Testvérkéimet keresem és Íme barátaim jönnek össze nálam, de hiába, ez nem az „ecce quam bonum et quam jucundum habitare fraíres in unum 1" —(„mily édes és kellemetes a testvérekkel együtt lakozni . . .") S ezek még a jobb esetek. Szánandó, siralmas állapot ez. Mint szárnyszegett madarat a vihar, úgy hányja-veii az iiyen szegény lelkeket az élet. Mint hajótöröttek vergődnek a tajtékzó hullámok közt. A hal vizén kívül nem él, csak vergődik, mig el nem pusztul. Az igazi hivatással bíró egyén sem »alélja meg többé helyét az életben. Azért ha van szerzetesi hivatásod, erre a kegyelemre jobban vigyázz, mint szemed világára. Kinek fejére Isten a kiválasztottság koronáját helyezte,