P. Kőnig Kelemen: Alverna felé 2. kötet A szerzetes (Vác 1928)

b) Öntudatos szerzetes

szánandó nyomorékká lesz, ha e koronát, a szent hivatás kegyelmét magától eldobja! IIS Koldus lelkek. Aza tudat, hogy isten hívta meg szent szolgálatára, hogy a kiválasztottak- közé kerül, az ég nyitva áll fölötte s rá dicső korona vár: mindez oly nyugodtsággal, boldogsággal tölti el a hivatásos szerzetes szívét, melyet elmondani nem lehet, és melyet világi sohasem tud megérteni. Az ilyen szerzetes nagyon boldognak érzi magát. Semmi kívánni valója nincs. „A nagy világon e kivül, nincsen számodra hely, áldjon vagy verjen sors keze, itt élned és meghalnod kell," — igy szól magához és ugy érzi, hogyha százszor kellene újra életét elkezdenie, csak ugyanide vezetné vágyának s örömének iránytűje. Ha ezek közé tartozol, kérd Istent, hogy szent hivatásod boldogságát soha el ne veszítsd. Tény, hogy aki a kolostorba jó szándékkal lép s a rend szellemében él, az nagyon boldog. De épúgy tény az is, hogy ha valaki a kolostorban nem boldog, az olyan minden bizonnyal nem jó szerzetes. Itt mindenki saját szerencséjének, boldogságának vagy szerencsétlenségének, boldogtalanságának a kovácsa. Azért, ha valaha látnál komor, szomorú, boldogtalan szerzetest, szent Ferenccel szólítsd meg: „Menj, hozd rendbe lelkedet, azután légy