P. Kőnig Kelemen: Alverna felé 2. kötet A szerzetes (Vác 1928)

a) Szent ruhában

kell erőszakolnia a kolostorbalépést. Egy atya azonban másként gondolkodott. ,,Nehéz az élet a világban, — szólt a fiához, — nincs munka, nincs állás, nincs megélhetés. Látod fiam, legokosabban teszed, ha elmégy a kolostorba. Ott holtod napjáig biztosítva leszel. Lesz lakásod, ruhád, megélhetésed. Azt a kis munkát, kötelességet majd csak elvégzed, megszokod." Ez az atya nemcsak vétkezett, midőn fiának ilyen tanácsot adott, de ostobán is cselekedett, ügy magát, mint fiát nagy csalódásnak tette ki. Aki a kolostorba lépéssel az élet nehézségei elől akar menekülni, annak ugyancsak kevés fogalma van a kolostori életről. A kolostor nem az élet nehézségei elől menekülők lakhelye. Eötvös, „Karthauzi" cimű regényében rettentően téved. „Mikor a keresztény vallás az öngyilkosságot megtiltá, — írja, — valamit kellet adni helyébe és a kolostort adá pótlékul. Midőn ezeknek vallásuk a tőrt kivevé kezükből: megnyitá zárdáit, hogy menhelyük legyen a szerencsétleneknek isi" Nevetséges elgondolás! Sőt egyenesen kimondjuk, hogy aki az életben nem adta tanújelét hősiességének, vagy pedig — ifjúról lévén szó, — ha nem a széni áldozatrakészség vezérli, az még a kolostorra se nézzen, nemhogy abba felvételt merjen kérni. Másik nagy tévedés a kolostori éleiről. Budapesten megszólít egy úrinő: „Mi az utjamódja, hogy valaki szerzetessé lehessen?" —