P. Kőnig Kelemen: Alverna felé 2. kötet A szerzetes (Vác 1928)

c) A szerény és illemtudó szerzetes

Az első századok szentelnek, azon korban megokolt egyik-másik külső gyakorlata, testsanyargatása manap semmikép sem követhető. A valódi keresztény életnek megnyerőnek, fölemelőnek kell lennie, nem pedig visszataszítónak, undortkeltőnek. Irányelvünk legyen szent Pál magasztos szava: „A ti testetek a Szentlélek temploma." Tartsd tisztán e templomot, de még inkább őrködjél, nehogy bűn által szentségteleníttessék meg. 138. Tisztaság és rendszeretet. A külső rendet és tisztaságot megköveteli a mások iránti szeretet. Piszok, rendetlenség utálatot és csömört idéz elő a tiszta, rendes emberben. A tisztaság és rend velejárója a szépen kialakult lelkiségnek és kötelességtudásnak. Viszont a külső szenny és rendetlenség sok esetben rendetlen lekületre vezethető vissza. Az igen nagy tudósok, — meg a hóbortos emberek — szoktak megfeledkezni magukról és mit sem adnak rendre, külsőre. Egy fölöttébb jóindulatú szerzetes, ha valakinek celláját szép rendben találta, igy nyilatkozott: „Ez a szépség, csinosság, hűséges tükre az illető testvér lelki szépségének." Viszont, ha rendetlen szobát vett észre, azt mondotta : "Ez a testvér annyira elmerült az égiekbe, hogy már észre sem veszi a földieket." Túlzottan