P. Kőnig Kelemen: Alverna felé 2. kötet A szerzetes (Vác 1928)

c) A szerény és illemtudó szerzetes

gítségével, a szentnek csodás alakját faragjaki. Minő nagyvilág emberi tudata, az én s a lelkiismeret! A költővel kiáltunk fel: Hajoljatok meg kemény kősziklák, S boruljatok le ti büszke tölgyek, A lélek örökké él.

1) Kedvesen illusztrálja az ember nagyságát a szegény kőfejtőről szóló japán mese. Nagyon elkeserítette kicsinysége, szegénysége. Mindenáron nagy és erős, akart lenni. S ime vágya teljesült: Először, mint délceg herceg lovagol cifra paripán. De a nap melege áthatolt az aranyos sisakon. Nem birta ki a hőséget. Ilyen erős nap akart hát lenni. És azzá lett. Éltető, de perzselő nap is egyúttal. Az emberek epedtek már a nap erejét megtörő és földjeiket megáztató felhő után. Mikor a felhő közéje és a föld közé tolakodott, ismét felhővé kivánt lenni. Mint ilyen elborította a napot és hullatta az esőt, de olyannyira, hogy lassankint árviz borította el a földeket s már csak a sziklák látszottak ki a földből. Tehát a szikla még mindig dacol vele? Ilyen kemény sziklává akart azért lenni. Szikla minőségében azt gondolta, hogy nálánál erősebb csakugyan nem létezik. De ime, egyszerre csak szaggatást érzett és úgy találta, hogy egy kis ember fúrja be magát a szikla belsejébe és feszíti, robbantja szét a legkeményebb tömböket is. Ilyen sziklát ha1) P. Meyer—P. Unyi: Ferenc testvér. 5.