P. Dr: Dám Ince, O. F. M.: Ferences szemmel (Gyöngyös 1943)
kább szüksége. Prohászka műve még nincs befejezve ...! Ki fogja folytatni? Ki teszi az ő megalapozta épületre, a magyar katolicizmus Ottokár-stílú dómjára a zárókövet, s ki faragja ki a kőrózsákat, ki festi bele a magyar áhítat motívumait, ki áldoz, ki imádkozik, ki prédikál benne? Még szükségünk van rá, — Ö nem halhat meg! Abba már belenyugodtunk, hogy az építő minden súllyal megbirkózó erőfeszítéseit nem láthatjuk, hogy művészlelke ihletének elragadtatásában nem csodálhatjuk, hogy áldozatánál nem borulhatunk térdre, s nem hallhatjuk lelket kavaró prófétai hangját... Az a szellem azonban, amelyet köztünk hagyott, nem avuló, nem öregedő lélek, hanem mindig új. műve örök újdonsága az életnek! Prohászkában a szó szoros értelmében megvalósult Szent Pál követelése: „Az élet újdonságában járjunk!" A mindenkori jelennek szánt, a mindig új élet nem lehet a halál martaléka! Prohászka a magyar földön kigyulladt csipkebokor: ég, és soha el nem ég! Prohászka él! * Hangsúlyozom, hogy Prohászka „az élet újdonságát" hozta! Az a világ, amelyben Prohászka pályája megindult, csaknem a teljes közömbösség hínárjában veszteglett. Dermedt, élettelen, száraz lelkek világa volt, s kongott az ürességtől az ember. Van ott tudás és elmélet bőven, „az én, fiatalos, előkelő fölénnyel lépett ki s inspirált, bűvölt", azonban az élet igazi mélységeitől elvonta a figyelmet. „A kor tudományára büszke volt s intellektualizmusa dithyrambokban ünnepelte önmagát; de lenni, élni elfelejtett", — mondja maga Ottokár püspök arról a korról. „Elernyedt lelkiélet, a „beati possidentes" elnyújtózó kényelme s bizalma az egyháziaknál, a közéletben liberális frázis-gyártás, amely mögött egyház- és vallásellenes törekvések lappangtak, „repedt" jellemek, karier-vadászok, a látszat s a külszín lovagjai, az elvek kalmárai; akik az erősödő nagytőke és a zsidó'-