Dakó Péter - Erdős Ferenc - Vitek Gábor: Fehérvárcsurgó története - Fejér Megyei Levéltár közleményei 31. (Fehérvárcsurgó - Székesfehérvár, 2004)

Hegyen túl (Vitek Gábor)

hármat-négyet is keményen megsértett az iszonyú erővel leesett hulla. Nem volt nyugta tatár seregnek. Ellene lázadtak az elemek, a honfiak bosszúkiáltása megfogamzott rajtok. A főtömegtől félig elvált sziklák, nyílgyorsan rohantak le a táborba, s amerre mentek, keresztül az egészen, egy véres vonal, az agyonnyomottak hullái jelölék útjokat, s a megrémült nép eszeveszetten rohant odább, míg végre egy kissé alacsonyabb dombháton megtelepült. Elkezdett havazni s a hegyekről lehordá a szél a havat a völgyekbe, s nemsokára a bércek tetejével egyenlő magas volt az előbb legmélyebb völgy is. A tatárság pedig ott időzött tétlenül, éhesen, a megfagyásnak kitéve a dombokon. Majd megszűnt a havazás, a szél elállt, s a hó elkezdett olvadni, s a tatárok egy szigetbe láták magukat szorítva, a halálhozó árnak közepén. Ott álltak a kegyetlen, örülésig dühös alakok, ott álltak harmadnap óta szíjjaikat rágva, lovaikat, legnagyobb kincsöket nem bántva. Tudták, hogy innét menekülés csak a halál útján lehet, mert látták a hegytetőkön a magyarokat fegyverkezve, magok körül a hullámzó, szél korbácsolta árt, látták elhullni társaikat, s a kedvenc lovakat éhségtől kínozva, porba - sárba dőlni. Másnapra alig volt a 10 000-nyi csapiból tíz száz, s midőn a nap a hegyek mögé letűnt, ezeknek alig felét látta annak utolsó mosolyát. Elkezdett az eső csöpörészni, lassanként jobban, erősebben esett, míg végre záporként szakadt. Egyszerre erős északi szél állt be, s foszlányként válnak szét előtte a sötét felhők; - a hold oly szelíden világít a hullámokra, a csillagok oly szépen mosolyognak, s a tatárok a vízbe fagyva vesznek búcsút az élettől, s hidegtől dermedve bocsátják el utolsó sóhajukat. A hegytetőkön magyarok tanyáznak, s a dombhát fölött éhes varjú csapatok kárognak, dús lakomát lelve a tatárok hulláiban. A vész elmúlt, a tatárok elvonultak az országból; s midőn a lakosok ezen tájakra is visszajöttek, az előbb termékeny földdombokon, csak a nagytömegű kövekre akadtak, - a vízbe fagyott, vízbe fúlt tatárok hulláinak kővé vált tömegére. Ez a Tatárhegy története. - S Etából mi lett? A bátorlelkű hölgy, egy keskeny deszkaszálon menekült ki egy éjjel a tatárrabságból szerető férjének karjai közé." A település elnevezése 1236-tól igazolható írott források alapján, amikor IV. Béla (1235-1270) uralkodó Wman (Uhmand) latin hospesnek (telepesnek) a fehérvári várbirtokhoz tartozó Csurgó földjéből adományozott örök jogon két ekényi földet (egy ekealja akkora szántóterület, amekkorát egy ekével egy gazdasági év alatt megművelhettek) malommal, a hozzá tartozó kaszáló harmadával s negyven hold (eredetileg egy hold az egy ekével egy nap alatt felszántott terület nagysága) szőlőművelésre alkalmas földterülettel. A Pestyféle gyűjtésben egyébként a község vezetői határozottan kijelentették: „Csurgón kívül más neve nincs. Soha sem volt más neve, mint Csurgó." Korábban utaltunk rá, hogy a Csurgó elnevezést az 1898. évi IV. törvénycikk alapján Fehérvárcsurgó váltotta fel, azonban már három esztendővel korábban Fejérvár-Csurgó néven szerepelt a településlajstromban. Az 1900. évi hely-