gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)
Németországi idők
Először is pénzt kellett szereznem. Hosszas utánajárást követően sikerült olyan feketézőt találnom, aki hajlandó volt kocsimat svájci frankért megvásárolni. Erre azért volt szükség, mert átmeneti tartózkodási helyül Svájcot választottuk, abban a reményben, hogy ott, nyugalmas körülmények között, minden eshetőséget mérlegelve kiválaszthatjuk azt az országot, amelyben majd végleg letelepedhetünk. Köztudomású, hogy Svájc mindig is szigorú rendelkezésekkel óvta semlegességét és állampolgárainak jólétét, ezért abban az időben csak kivételes esetekben adott vízumot. Mi hazátlan és nincstelen menekültek lévén, minimális esélyünk sem volt rá, hogy valamilyen úton-módon megkapjuk ezt az engedélyt, így aztán nem maradt más hátra, minthogy vállaljuk az illegális határátlépés kockázatait. Csak úgy, a magunk szakállára persze reménytelen lett volna nekivágni a határnak, biztos kudarccal járt volna. Ismeretségeim révén egy, a páncélosoknál szolgáló, segítőkész francia őrmestert rábírtam, hogy segítsen a határon átjutnunk. Katonai terepjárón érkeztünk meg Svájc területére. Svájc a Brit-szigetektől az Urálig feldúlt, romos Európa közepén a való, hamisítatlan béke oázisa volt: még ma is fel tudom idézni azt a mármár szárnyakat adó megkönnyebbülést, amely áthatott feleségemet és engem, amikor kiszállva a terepjáróból, s búcsút véve a francia őrmestertől először tekintettünk körbe a svájci határállomáson. A tisztaság, a rend, az árukkal zsúfolt, ragyogó kirakatok, a vendéglők és kávéházak hívogató cégére, a jól öltözött emberek! Egyszerűen leírhatatlan, hogy mit jelentett nekünk ez a látvány annyi nélkülözés és hányattatás után. A legnagyobb és a mindennél kellemesebb meglepetéssel azonban a svájci határőrség szolgált. Miután előadtam, hogy miért érkeztünk ilyen kalandos úton, s melyek a további terveink, büntetésképpen csak jelentéktelen bírságot róttak ki ránk. Utána már válthattuk is a jegyet a Genfbe induló gyorsra. Három hónapra kaptunk tartózkodási engedélyt, ezt az időt a Genfi-tó partján, ismerőseinknél szándékoztunk eltölteni, kizárólag azzal a céllal, hogy felderítsük, melyik ország hajlandó minket befogadni, s nekem - az agrármérnöki diplomámmal - munkalehetőséget adni. Repültek a napok, a hetek, az autó eladásából származott pénz vészterhesen fogyott, így azután nem sokat élvezhettem a svájci „oázis" nyújtotta örömöket, hanem nyomban elkezdtem járni a konzulátusok irodáit. Legszívesebben Kanadába vagy Argentínába vándoroltunk volna ki, de
